minden önfegyelmemet felemésztette a fáradtság. a 25-ei ügyelet fáradtsága, az ünnep előtti kórházi napok fáradtsága, az utazások nélküli 2020 fáradtsága. tessék-lássék előkészültem ma, hogy valami hasznosat csinálok, aztán az egész maradt is ott, az előkészületek és vázlatos átgondolások szintjén. dacos vagyok, mint amilyen gyerekként sose mertem volna lenni, csakazértse teljesítem a kötelezettségeim.

csakazértse. 

az ilyen napokon, mint a mai, egy kicsit nehéz. egy kicsit nehéz eldönteni, hogy tényleg jól vagyok-e, tényleg elégedett, vagy csak tettetem. magamnak tettetem, másért még mindig nem igazán vagyok felelős, már ami a magánéletet illeti. kontrasztként ott van a nonstop-felelősség a munkában, azt szeretem nagyon. vajon a magánéletben is szeretni fogom? vajon a magánéletben is lesz lehetőségem megtapasztalni? vajon mihez kezdek, ha nem? 

van ez a képességem a hálára. és akkor hurrá, így tényleg bármikor jól tudom magam érezni. és akkor nabumm. ha tettem is érte, nem érzem saját érdememnek, ráadásul mi van, ha elhomályosítja a valóságészlelésem. mi van, ha nem is vagyok elégedett, hanem már megint valami piszlicsáré dolog miatt érzek hálát. 

mi van, ha.

mi van, ha a hiányok ellenére vagyok elégedett. merek-e, szabad-e.

pár napja rámoltam ki a díszeket a hatalmas ikeás műanyag dobozból, vártam a húgom, égtek a gyertyák, égtek a karácsonyi égősorok. olyan egyedül lettem hirtelen, olyan átérezhetetlenül szabad és magányos - önmagamnak díszített lakásom fényei közt. a vágyakozásom, hogy adhassak, kinek adjam most?

forgattam a rémisztően giccses arany-őzikét a kezemben, b.-ra gondoltam, ahogy berakja a kacsát a sütőmbe, j.-ra, aki önmaga előtt is letagadta, mennyire fontos neki a karácsony, m.-ra, aki szintén, de aki azért mindenáron küldött nekem ajándékot a kórházba. 

mi van, ha miattuk vagyok elégedett?

de mi van, ha a hiányuk ellenére vagyok elégedett. 

merek-e, 

szabad-e.

 miről beszélek, amikor a futásról beszélek.

ebből a murakami-könyvből a halvány segédfogalmak-szintjén sem emlékszem semmire, viszont a mai futás alatt többször eszembe jutott a címe. és bár erősen kétlem, hogy rajtam kívül bárkit lázba hoz a téma, most arról fogok beszélni, ami nekem a futás. valószínűleg hosszan.

szerintem az egyetemi éveim végefelé voltam, éppen az egyik "most aztán tényleg rendszeresen fogok sportolni"-fellángolásom közepén, amikor elhatároztam, hogy egyszer szeretnék futni egy félmaratont. ha nekikezdtem, mindig jól ment a futás, általában szerettem is, azt hiszem, egyszerűen erre termett az alkatom, és biztosan számítanak a heti öt úszóedzéssel töltött kamaszévek is. szóval ez volt a nagy álom, ami aztán feledésbe merült a kampányszerűen újrakezdett futások és a kampányszerűen újrakezdett semmittevések, költözések, párkapcsolatok, munkahelyek és képzések között.

a március hozta kényszerleállásnak köszönhetően olyan méretű energiák és frusztrációk gyűltek fel bennem, hogy tulajdonképpen nem volt más választásom, mint eljárni futni. és elkezdtem úgy teljesíteni, ami felért egy doppingszerrel, hétről hétre versenyeztem magammal és lelkesedtem. nyáron kicsit több volt a bringa, de egy-egy éjjel azért mindig kirohangáltam magam újpest kertvárosában. októberben pedig kitaláltuk a friss-ropogós rendelői kollégákkal, hogy csapatépítés gyanánt lefutjuk az ultrabalatont. és mivel, ha a saját felettes énemet ki is tudnám cselezni holmi kifogásokkal, nem úgy vagyok huzalozva, hogy a csapatot képes legyek cserben hagyni, így a kijárási tilalom előtt éjjelente, mostanában pedig a hétvégi reggeleken róvom a köröket a szigeten.

és ma, ma lefutottam a félmaratont. pontosabban egy picit többet, mert huszonhárom kilométert. négy perc híján két óra, négy kör a szigeten és aztán haza, miután kibőgtem magam. merthogy bőgtem. hogy az én testem. hogy az én elmém. hogy erre képes. és ami tíz éve egy hangzatos duma volt, azt ma megcsináltam. és eszembe jutott még egy cím, a hosszútávfutó magányossága, ami gyerekkoromtól az egyik legszebb mondat volt, amit valaha hallottam. és hát, hogy nem igaz. kevésszer éreztem ennyire a világhoz tartozónak magam, mint amikor túljutottam a második (harmadik?) holtponton, és egyszerűen csak futottam tovább. szitált valami köd, szürke ég mindenfelé meg némi avar, egy fekete kutya, felszaladt a partról az útra, a gazdája, ahogy hívja vissza, a szembe futón hawaii-mintás rövidnadrág, futó (haha) vigyor az arcomon, aztán csak a lábaim dobbanása, az erő, ami bennük van, a levegő, ami ki-be áramlik, a levegő, ami a világ.

szóval nekem a futás

az eufória és a kifulladás hullámvasútja.

a bizonyosság érzése, az akaraterő, az állhatatosság.

a hála, a testem iránt, az elmém iránt.

a hely, ahol időnként abbahagyom a gondolkodást.

a hely, ahol időnként csak úgy büszkeség tölt el.

a jelenlét.

és egyik ember sem csak egy szó.

és néha őszintén jó érzés kételkedni magamban, inkább ebben esem túlzásba, mint a feljogosítottság érzésében. 

ma este úgy feledkeztem bele egy könyvbe, mint nagyon régen utoljára. muszáj volt a végére jutnom, aztán csak ültem a kanapén, és gondolkodtam. picit túlságosan rólam szólt: a szeretni-és-elveszteni elvet követve tanító fejlesztőpedagógus és a szeretni-és-elveszteni elvet követő pszichiáter között nincs túl nagy különbség, csak én nem sérült gyerekeket, hanem sérült felnőtteket szelídítek. 

hittem benne, hogy egyik ember a másiknak nem sokkal tud többet adni a jó emlékeknél. lehetne az enyém is ez a mondat, ahogy az is, amikor azon gondolkodik, hogy okéoké, neki ez a járható út, az elválás fájdalmas, de közös idő emléke és a szeretet miatt megéri. a másiknak viszont nincs választása, a tanító (pszichiáter) kezdi a szelídítést, és kérdés, hogy megéri-e a szeretet korábban sose tapasztalt érzése a másiknak, megéri-e azt az árat, amit aztán a veszteség jelent.

erről eszembe jutott a közelmúlt, és m., a sziklaszilárd, mindig erős betegem, aki annyira korán sérült és zárult be az érzések előtt, aki tulajdonképpen egy egész életen át nem engedte magát szeretni, és akinek berobbantam az életébe nagy lelkesen, az összes éppen-szabad szeretetkapacitásommal és hitemmel abban, hogy tudok valami igazit adni. amikor a búcsú előtt két nappal elsírta magát, ő, aki sose sír, nyilván, hogy eszembe jutott a kisherceg meg a róka, és hirtelen nagyon megijedtem, pedig akkor még nem is olvastam ezt a könyvet. 

ha az ember hagyja, hogy megszelídítsék, akkor kockáztatja, hogy egyszer sírni fog.

úgyhogy most kételkedhetek tovább, bár az ösztöneim azt súgják, nehéz lesz abbahagyni a szelídítést.

ez az év annyira furcsán végtelen, és mintha mégsem történt volna meg. sosem hittem volna, hogy ennyire tudok elengedni, sőt, mindig épp ellenkezőleg gondoltam magamra - rugalmatlan vagyok, rigid és nehezen alkalmazkodó -. blaszfémia talán ilyet leírni, de számomra van pozitív hozadéka is ennek a covid-19-nek.

nem tudom már, melyik évben döntöttem el expliciten, hogy márpedig én minden évszakban meg fogom találni a szerethetőt, a héten jutott eszembe ez a mondat, amikor sétáltam át hajnalban a hídon. most minden napban kell megtalálnom a szerethetőt, egyesével mérlegelnem, hogy mennyire éri meg beleragadni az általános dühbe, a korlátok és káosz furcsa párosába, ami körülvesz minket. 

és arra kellett rájönnöm, hogy nem ragadok. és hogy rohadt jó dolgom van, mert itt van minden nap eleve ez a gyönyörű város, és minden reggel és minden este elönt a hála, akármilyen volt előtte a napom. hogy vannak emberek, akiknek fontos vagyok. hogy képes vagyok adni és elfogadni. hogy egyre jobban megy a futás. hogy van egy fiú, akitől egyáltalán nem függetlenül visszatért a férfiakba vetett hitem, ráadásul újra van kedvem festeni is. hogy karácsonyillat van az egész lakásban, és van kikkel ünnepelnem.

la vita é bella.