a fullasztó nyári esték íratlan szabálya, hogy nem iszunk vörösbort, kivéve, ha a házigazda direkt a kedvemért veszi (büszkén emlékezve, hogy szeretem az argentin és chilei vöröseket) és bontja ki. aprókat kortyolok, aztán észrevétlenül visszatérek a roséfröccsre. járunk körbe, mindenki mond egy zenét, dj-skedem lelkesen és többnyire igazságosan. egy idő után áttérünk a magyarokra, főorvosoknak - kissé etikátlanul - nehezített a pálya: olyat kell mondani, akit kezeltek már. (mindenkinek sikerül.)

szeretem őket, szeretem, ahogy nevetünk magunkon. 

a felnőtt életemmel párhuzamosan néha fut bennem egy nagyon is kamaszkori érzés. mintha 17 és nem majdnem-33 lennék ma, ez a délután a kertben, lapozok lomhán a regényemben, és tényleg semmire nincs gondom. újra és újra meg tudok döbbenni az illatok erején, másfél kertnyi távolságból megérzem a szomszéd nő parfümjét, és máris öregszem néhány évet, most 20-on kevés vagyok, ringatózom a hintaágyban, és utálom az orvosit. 

a színek is ilyenek, a magenta rúzs örökre m., a zöld kardigánom örökre é., a sárgadinnye örökre b.. azt hiszem, hiába is hadakoznék ellene.

nemsokára egy éve lesz trieszt, és nemsokára megint azok között a fakózöldek és kékek között fogok feküdni a parton. most hármasban leszünk, n., p. és én. ha valaki akkor elmeséli nekem a most-ot, teli szívből kinevetem. mégis, szinte biztos vagyok benne, hogy akkor szerettem belé, amikor minden reggel megvárt a kávéval, és mindenáron akart közös szelfit a világítótoronynál. amikor a hazúton először fogtuk meg egymás kezét, magunk előtt is titokban tartva, ami történik.

("these blues")

nézegettem ma egy fotóalbumot, idős betegem gyászmunkája, ötven év szimbiotikus ("halálos"), gyönyörű és ijesztő szerelem után veszítette el a feleségét három éve, róla és neki szól ez az album. tele van fákkal, tele teátrális és csodálatos mondatokkal, tele az együtt örömével és tele az azóta-hiánnyal. azt írja a(z egyébként pszichológus) feleségéről, hogy szeretett gyönyörködni, "köszönöm a gyönyörködés örömét" - idézi őt, és én magamra ismerek, még mielőtt észbe kaphatnék, illik-e magamra ismerni ebben. 

aztán elkalandozom, szíven üt a hála. amikor kamaszkoromban a pszichiáterkedésről álmodoztam, egészen pontosan így képzeltem el. itt van egy ember, ez a története, ez az arca, ez a szíve. eszembe jut, hogy ki is mondta nemrég, nem a szem, hanem a száj a lélek tükre, aztán beugrik a legutóbbi előadás - mégis van valami hasznos ebben a terapeuta-képzésben. 

irtó sokat agyalok azon, hogy amikor adok, akkor tényleg adok-e. mit kap tőlem ez a férfi, közel a nyolcvanhoz, hihetetlen műveltséggel, tehetséggel, a bokájáig sem érek fel. aztán eszembe jut é., ahogy bevackolja magát a szobámba, a kardigánomba, a három hónapnyi reggeli kávé-rituáléink, a kézakézben sétáink, miközben angolul beszéltünk, mert úgy kevésbé volt afáziás. és hogy most otthon van, és biztonságban és jól. mit kapott tőlem ő, és mit én őtőle. 

az van, hogy félelmetes dolog a szeretet.

hihetetlen sebességgel peregnek a hetek, de ezt a mostanit legalább a meggyes sütik viszonylatában meg tudom fogni.

kaptunk vasárnap egy csomó meggyet, és apukám persze rögtön elkezdett nyünnyögni, hogy a nyakunkon fog maradni. úgyhogy hétfőn clafoutis-t csináltam, szerdán meggyes piskótát, ma pedig galettet. ez utóbbi egyszerűen világbajnok, szívem szerint egyben belapátolnám az egészet, de mértéktartó vagyok, és hagyok belőle életem férfiainak is.

nem tudom, hol van a nyár, magamhoz képest ebben is igyekszem mértéktartóan hisztizni meg türelmetlenkedni (mondjuk az eléggé drámai volt, amikor több, mint 3 hónap békávé-szűzességet kellett kedd reggel megtörnöm a zuhogó eső miatt.). ma pont a megyeri hídon tekertünk, amikor lecsapott az apokalipszis, a diszkrét akrofóbiámnak adott egy löketet, de még így is gyönyörű volt a táj, a híd, a suhanás.

most olyan érzésem van egyébként, mintha valami fontosat akartam volna írni, de jobban meggondolva, nincsen semmi fontos.

néha nem is rossz ez a csak-úgy-levés.