tegnap olyan cukiságok történtek megint, hogy az egyik betegemtől (paranoid szkizofrén) kaptam egy banánt, csak úgy, kedvességből. egy másik lány (nem szkizofrén) pedig fűzött nekem egy karkötőt a kreatív csoporton, és még a színeimet is tökéletesen eltalálta. és minden kollégám visszajött a szabadságáról, úgyhogy a túlterheltségem mérséklődött, ezáltal stabilizálódott a belső libikóka (aka lehet hozzám szólni este hét után is). 

egyre jobban szeretem a középutakat (valószínűleg öregszem). 

viszont (1) nagyon-nagyon hiányzik a nyár, és (2) nagyon-nagyon meg kell tanulnom nemet mondani még mindig.

be brave. always. (day 7)

nyilvános versfelolvasás volt az utolsó kihívás, ami egészen konkrétan egy kp. magas betontömböt jelentett a madáchtéren, egymás után álltunk fel rá. a szívem minimum annyira dobogott, mintha a szakvizsgán lettem volna (tételkihúzás után, tudva, hogy tudom, de még a felelés előtt, közel a székről lefordulós állapothoz), és ahogy ott álltam, a kis zsebnotesszel a kezemben, már a kézremegésem is elérte azt a szintet, mint mondjuk az e.-ék esküvői beszéde alatti nagyhullámú tremorom. (csak a notesz szerencsére jóval nehezebb volt a papírlap, így kevésbé volt észrevehető.)

először a bocsánat-ot akartam, pablo nerudától, aztán - mondván, hogy az túl depressziós -, választottam gyorsan egy életvégi kányádit meg egy szintén életvégi weöres sándort. de hogy jön ide az élet vége? - röhögtem magamon, ez inkább egyéni terápiás téma. így lett aztán nemes nagy ágnes, ekhnáton jegyzeteiből. annyira tökéletesen tudott írni, és pláne ez a versciklusa, már a kamasz-szobám falán kint volt, hamarabb is eszembe juthatott volna. 

fent állni már szuper volt. előtte nagyon nehéz. mindig ez van, de hiába emlékeztetem magam, a testem nem engedelmeskedik, hanem izgul. 

de a legjobb az utána volt, az ördögbéli afterparty. valahogy most totál elfogadó tudtam lenni, valamit tud ez a csoport, a közösen átélt izgalmak, a közösen átélt bátorság. az is szimpatikus volt, aki valójában nem volt az, és nem vesztettem el a türelmemet egyszer sem. örültem, hogy nagy bátran bevallottam két titkos "bűnömet". egyrészt, hogy ha nem fűzne j.-hoz ilyen mérhetetlenül mély és valódi kötelék (ott azért kevésbé szentimentálisan igyekeztem fogalmazni), akkor hiába tartottam volna inspirálónak, tuti nem állok neki a kihívásnak. másrészt, hogy számomra nagyon idegen a csoportban-megosztás, és végig kattogtam rajta, de nem tudtam magam rávenni, hogy írjak a facebook-csoportba posztokat. úgy éreztem, vagy magamtól csinálom, vagy sehogy, csoporttámogatásra legalábbis nincs szükségem. utólag amúgy azt gondolom, ebben az is benne van, hogy ha nem írok a közösbe posztot, megúszom azt a magamra rakott nyomást, amit igenis magam rakok magamra. (lájkolják-e úgy, mint a többiekét? írok-e úgy, mint mások, de inkább jobban, mint mások? fognak-e kommentelni? mit kommentelnek? érdekesnek tartanak? szeretnek?)

az egyik szervező megkérdezte különben ezzel kapcsolatban, hogy vajon akkor is így lett-e volna, ha ismerem előtte a többieket. és igaza van, mert akkor valószínű kommenteltem volna, és ha már kommentelek, akkor miért is ne posztolnék. szóval, majd a következő kihívásnál talán ezt is megugrom, ha nem is bátorság, de komfortzónán túli terület, az biztos.

az egész hét konklúziója nekem: (1) a kevesebb perfekcionizmus több. (2) mindig azt hiszem, hogy már untig elég ember van az életembe, de még mindig beférnek újak. (3) van még mit feszegetni, van még mit önismerni.

úgyhogy a bátorság legyen velünk.

be brave. always. (day 6)

ma csöndben kellett lenni, fél órát, elterelő hadműveletek nélkül. már tegnap este rájöttem, hogy j.-nak volt igaza, amikor ettől a kihívástól félt a legjobban. hát mikor szoktam én csöndben ücsörögni, egyedül, zene, film, könyv, chatelés, blogolvasgatás stb. nélkül. nyilván, hogy soha.

délelőttre időzítettem, és annyiban segítettem magamnak, hogy kiültem a napra. direkt nem igazi napozós pozitúrába, mert az akkor már nem lett volna 100%-os semmittevés. eleinte irtóra elkezdett viszketni a bőröm, úgyhogy főleg azon kattogtam, hogy a francért nem kentem be magam testápolóval. aztán elkezdtem kattogni a tegnapi munkahelyi eseményeken, megkérdőjelezni a döntéseim helyességét, kételkedni, rágódni. eszembe jutott egy páciensem, akinek autogén tréninget tanítok, elkezdtem azon gondolkodni, hogyan lehetne még személyre szabottabbá tenni a relaxációs szövegét. itt egy kis ideig tudtam csak a légzésemre figyelni, és már épp elkezdett vinni a flow, amikor beugrott, hogy mi is lesz a mai program, mit vegyek fel, végre nyár van, választhatnám valamelyik cos-ruhát, vagy inkább a spanyolországi selyemnadrág legyen? de azt nem inkább holnap kéne, a felemás cipővel, vagy az már ízléstelenül csiricsáré? most komolyan ezen gondolkodom? ruhákon? hülye, felszínes ruhákon? 

amikor idáig eljutottam, úgy döntöttem, elengedem. végülis annyi volt az isntrukció, hogy ne csináljak semmi mást, és nem is csinálok semmi mást. a gondolataim meg olyanok, amilyenek. hirtelen megcsapott a száradó hajam illata, aztán elkezdtem érezni a combom bőrének a tapintását a kezeim alatt. egyre nehezebbek lettek az ujjaim, ahogy az összes figyelmem oda összpontosult. textúra, hőmérséklet, szín, illatok. elkezdett tetszeni a helyzet, elkezdtem magam otthonosan érezni. a végére annyira belesüppedtem a semmibe,  hogy kellett pár másodperc, mire megmozdultam, amikor szólt az előtte beállított ébresztőóra.

be brave. always. (day 4+5)

a 4. nap az lett volna, hogy ovis jeleket rajzoltatok fel ismerősökkel-idegenekkel a kezükre, és előre tudtam, hogy ez lesz az a kihívás, amit szeretnék kiváltani a joker-feladattal. pláne, hogy csütörtökre esik, amikor jönnek a terápiás betegeim a héten + egész nap nagyon durván sok a feladat, sok gondolkodós páciensem van most, és valahogy egyáltalán nem illik most össze a fejemben a kettő: ovis jelek + a kórházi szerepem. helyette 2 ember van, akiknek szeretnék írni ma, akik közül egynek a telefonszámát nem tudom, ezért választhatom a könnyebb - írásos - utat. viszont nem könnyű egyáltalán, mert az egyikőjük a volt zongoratanárnőm, akinek iszonyú régen az adósa vagyok, és emiatt nagyon szégyellem magam, a második pedig apukám mindjárt-volt-felesége, ami eléggé egy olyan helyzet, amire nincs receptem, hogyan kell jól csinálni.

az 5. napon megkértem két, tőlem nagyon távol álló kollégámat arra, hogy meséljék el, mi volt  az életükben, amikor igazán bátrak voltak. az egyikőjük azt mesélte, hogy egyszer, amikor ő még az egyetemista évei elején járt, a választások előtt egy rokona aláírásokat gyűjtött. és anyukája megmondta neki, hogy jön az xy, alá kell írni. ő pedig nem akarta aláírni az elveivel ütközőt, és ezt anyukájának + a rokonnak is megmondta. utóbbival azóta kisebb mosolyszünet van, viszont szerintem ez egy ultrabátor dolog, szembemenni a családunk politikai nézeteivel 19-20 évesen. 

a másik kollégám nagyon parázik megszólalni a reggeli megbeszéléseken annyi ember előtt, pláne kérni magának valamit. és nemrég mert kérni egy szabadnapot - meg is kapta, és ez számára tényleg egy nagy határátlépés volt. (és annyira cuki volt, ahogy elmesélte, kissé pironkodva, amiért ez már bátorságnak számít.)

ami érdekes volt, hogy nagyon nehezen szánták rá magukat a válaszadásra, kerteltek mindketten, hogy ők sose voltak bátrak stb.. aztán mindkettőjükkel tökjót beszélgettünk az egész bátorság-témáról, a határaink feszegetéséről. azon is gondolkodtam, hogy mekkora mázlim van azzal, hogy valahol útközben meglehetősen asszertív ember lett belőlem. könnyen kérdezek, könnyen kérek. meg azon, hogy milyen jó most ez a feladat, segít kicsit elvonatkoztatni magamtól. meg azon, hogy milyen jó lenne, ha az orvos-, de legalábbis a pszichiáter-képzésbe be lehetne építeni valami hasonló bátorság-fejlesztést.

be brave. always. (day 2+3, part 2)

a 3. nap feladata az volt, hogy 2 jó + 1 rossz szokást/tulajdonságot mondassunk el 3 ismerősünkkel, barátunkkal. alapvetően úgy "válogattam", hogy szerettem volna olyan véleményét is hallani, aki munkatárs, és ugyan több, mint 5 éve ismer, de mégsem úgy, mint a barátaim. és mindenképpen szerettem volna tudni, mit tart a 2 legkiemelendőbb jó tulajdonságomnak a húgom (a rosszra volt tippem, ami nagyjából be is jött).

azt hiszem, talán ez volt eddig a kedvenc feladatom különben, csomó tanulságot tudtam belőle levonni. például, hogy a pozitív tulajdonságokat sokkal-sokkal nehezebb elfogadnom mások szájából, hiába jutottam el odáig, hogy magamban már elismerem a létjogosultságukat. az igazi bátorságot részemről ez jelentette: kimondani a kérésnek azt a részét is, hogy jó tulajdonságot, rólam. ráadásul minden ilyen visszajelzés után egyből késztetésem támadt magyarázkodni, hogy "ugyan, azért annyira nem is...", "jaj, de hát ezt nem is tudnám másképp csinálni, ez nem döntés kérdése...", és még sorolhatnám a kifogásokat. a kritikákat viszont ezerszer jobban fogadom, mint évekkel ezelőtt, ráadásul mind be is talált. az is egyfajta tanulság volt, hogy mennyire jól ismernek a körülöttem lévők, és talán az összes "visszajelzés" közül ennek örültem a legjobban.

és most akkor - főleg a magam kedvéért, mert a mindenféle fecnikre felírt szavakat hamarosan el fogom veszíteni - leírom, ki mit írt, érkezési sorrendben.

1. a kórházi főnővérem: okos vagy + megbízható + időnként elszállsz, amivel engem idegesítesz. olyankor megváltozol, sznob leszel, és nehéz lehozni. ez főleg azért idegesítő, mert amúgy nem ilyen vagy. szerencsére mindig elmúlik. (állítása szerint ritkán tart egy napnál tovább, ami azért jó hír.)

2. kishúgom: őszinte, amit szeretek, mert tudom, hogy megbízhatok abban, amit mondasz, nem hazudsz vagy ködösítesz, megmondod a dolgokat, ahogy vannak. ha rákérdezek, elmondod vagy mondod, hogy nem akarsz beszélni róla. szeretem, hogy tiszta a víz, és nincs sorok között olvasás. (azt hiszem, annak, hogy ezt emelte ki, mintha lenne némi köze a családi dinamikánkhoz is...). nagylelkű, az én esetemben pl. a lakásba befogadásommal. a rossz az inkább egy viselkedés: ahogy magadra koncentrálsz. ez nem önzőség, mert értem az okát is, de emiatt néha azt érzem, hogy nekem muszáj törődnöm a szülőkkel, mert te nem veszed fel ezt a kötelezettséget, holott szerintem gyerekként ez a kötelezettségünk van.

3. zs. barátnőm: energikusság, lelkesedés. amikor vidám vagy boldog vagy jókedvű vagy, te tényleg az vagy. nagyon tudsz lelkesedni, szenvedélyes vagy. beleállsz a dolgokba, határozott vagy, el tudod dönteni, hogy ha valamit akarsz, és ezt el is fogadod és csinálod. néha gyorsan ítélsz, elsőre ítélkezel, és aszerint viselkedsz aztán (pl. ha nem tetszik valami egy pincér kiszolgálási stílusában, onnantól az az ember már nem tud jót csinálni azon az estén.)

4. svájci pótnagyi: becsületes vagy + alapos a munkában, szereted az alapos, jól elvégzett munkát. még mindig egy kicsit alulértékeled magad, ami bennem egy féltés-érzést ébreszt, aggódóvá tesz irántad.

be brave. always. (day 2+3, part 1)

amíg várom a húgomtól a visszajelzést, addig írok a dicséretek + én-viszonyrendszerről, ami a 2. nap kihívása. azt hiszem, én ezt egész héten fogom inkább csinálni, mert ma egyáltalán nem ment, annyira befeszültem attól, hogy feladatba van adva. volt egy pont, amikor komolyan haragot éreztem önmagammal szemben, amiért állandóan fűt-fát dicsérgetek, ma meg tisztára megkukultam. lehet, hogy nekem ez lenne az igazi bátorság, tudni elengedni egy feladatot? ne akarni tökéletesen megoldani, pláne, amikor nincs is egy definiálható mérce arra, hogy mit jelent a tökéletesség? 

egyébként nem is igaz, hogy nem dicsértem, csak hát nem teljesen idegeneket (azaz nem voltam tökéletes feladatmegoldó). az egyik benti betegemet például nagyon megdicsértem, amiért csomót haladt önmagával kapcsolatban, és sokkal-sokkal jobban van, mint előző héten. de hát ezt minden nap csinálom, ugye (azaz nem érvényes). és megdicsértem a másodállásomban az egyik nővér karkötőjét, aki legalább majdnem idegennek számít, mert kb. kéthavonta egyszer találkozunk, de inkább három. (egyébként a reakciója az volt, hogy nekem adta a karkötőt.) egy másik nővérnek pedig a gyönyörű haját dicsértem meg, de ez meg annyira természetes, hogy nem is számít, hogy fel se tűnik hogy csinálom, ahogy azt is mindig észreveszem és szóvá teszem, ha valakinek új frizurája van, vagy felvett egy még nem látott ruhadarabot.

tulajdonképpen nagyon szeretek bókolni, mindig örömmel tölt el, amikor látom a hatást. sose fukarkodtam a tetszésnyilvánításokkal, főleg mert nagyon utáltam úgy felnőni, hogy a szüleim (és a magyar oktatási rendszer) elfelejtettek rendszeresen dicsérni. csomó munkába telt felnőttként megtanulni elfogadni a pozitív visszajelzéseket, nem lesöpörni magamról az elismerést (ne adj isten, önmagamat megdicsérni). azt hiszem, ez sokkal-sokkal nagyobb feladat volt, mint merni dicsérni. emiatt is jött ki szerencsésen, hogy összemostam a 2 feladatot (dicsérni + visszajelzést kérni magammal kapcsolatban), mert így kibújhatott a szög a zsákból, miszerint még mindg nem annyira könnyű azt kérni valakitől, hogy mondjon rólam pozitív dolgokat.

folyt.köv., mihelyt a legfontosabb megkérdezett, azaz n. válaszol.

be brave. always. (day 1)

az van, hogy csinálom ezt a kihívást, tegnap helyett persze csak ma kezdtem el, a vasárnapi eső ugyanis kimosta az agyamból, hogy a dupla ügyeletre dupla edzőcipővel készüljek. szóval először ma reggel hazarohantam, és csak utána kezdtem el a felemás cipős napot. 

a prekoncepcióm egyébként az volt, hogy ezzel nekem nem lesz különösebb nehézségem, aki pszichiátrián dolgozik, eléggé hamar hozzáedződik a különféle pillantásokhoz. annak mondjuk nagyon örültem, hogy van két tökegyforma szabású skechers-cipőm, mert így a kényelmet kicsit sem kellett feladnom. ma csomó helyre rohangásztam a városban, többek között meg akartam nézni egy százezredik edzőcipőt az andrássyn, úgyhogy szerintem a napom csúcsa az volt, amikor a bementem a boltba a felemás cipőimmel, ónezsenír fotózkodtam a tükörben, és a boltos lány meg csak hozta és hozta a próbálnivalókat - szemrebbenés nélkül. esküszöm, kicsit még csalódott is voltam, hogy nem mondhattam el, hogy "tudod, ez a legújabb divat."

nem hiszem különben, hogy bátor vagyok. sőt, egész nap azon kattogtam, hogy vajon nem éppen a ló túlsó oldalán vagyok-e, amiért ennyire nem érdekel mások külsőségeimről alkotott véleménye. honnan ez a lazaság? vagy mégis, tényleg ez lenne a bátorság? nem véletlenül fennhéjázás, nem véletlenül ignorancia?

és eszembe jutott egy kamaszkori emlék is, 16-17 éves koromból. akkoriban kezdtem el kifejezetten tudatosan és - saját véleményem szerint - stílusosan öltözködni. és volt egy felemás szárú nadrágom (pontosabban kettő, mert a hosszú után egy halásznadrág fazonút is vettünk), az egyik szára halványlila volt hajszálcsíkokkal, a másikon pedig különböző szélességű lila és fehér csíkok váltakoztak. imádtam azt a nadrágot, irtó kényelmes lenvászon anyaga volt, ráadásul mango, ami akkor ultramenő volt, és egyedi és minden. a barátnőim viszont, persze kedvesen, hiszen a barátnőim voltak, elkezdtek "cikizni" miatta ("felemás nadrág, juuuuj! elszabták? sötétben öltöztél?"), és onnantól akárhányszor azt lett volna kedvem felvenni reggelente, hallottam ezeket a picit mégiscsak gúnyos mondatokat. és bár szerintem továbbra is gyönyörű volt, elkezdtem nem-menőnek érezni a nadrágot (és benne magamat pláne nem), és nyilván egyre kevesebbet hordtam. és tökéletesen elhittem, hogy ciki a különbözőségem. 

szóval a nap végére arra jutottam, hogy örülök, hogy 15 évvel később van.

és örülök, hogy nyugodt szívvel sétálok az andrássyn, állok a kombínón, várok a postai sorban, megyek el baráti ebédre felemás cipőben.

reggelente, ahogy a 105-ösön ülök, és a fülemben a day two szól, egy dél-olasz kisváros amfiteátrumába képzelem magam. 

irtó nehéz onnan eljönni.

baszkföld (és cantabria és asturia) annyira álomszép volt - óceán és zöld hegyek -, hogy azóta sem találok haza.