tudom, hogy már nyifogtam erről párszor itt (is), de annyira jó lenne, ha kicsit hosszabbak lennének a napok. a délelőtt úgy elment az apró-cseprő dolgokkal, hogy kettőt pislogtam, és már meg is érkezett á.. most először volt, hogy az anyukámmal töltött idő után nem eszméletlenül túlpörögve (pedig cukrot mégcsak nem is kap) érkezett, hanem ilyen egészségesen jókedvű, kiegyensúlyozott állapotban. végig poénkodta az ebédet, aztán iszonyú hamar kidőlt, én meg egy gyors j.-szoptatás után kihasználtam, hogy van kölcsönautóm, és elrobogtam n.-ért, aztán együtt a momésok karácsonyi vásárára. tegnap még nagyon éreztem a bő fél év kihagyást a vezetésben, de ma már nagyon élveztem, főleg a hazautat. most, hogy egy gyerek sem volt a hátsó ülésen, bömböltettem a karácsonyi dalokat, annyira szeretem ezt.

késő délután pedig elmentünk négyesben sétálni a környéken - az adventi kalandlistának ezt a tételét inkább magamnak írtam fel, én szerettem volna ugyanis a karácsonyi fényekkel feldíszített kerteket és házakat megcsodálni.

szóval, hogy is mondja a százlábú a karácsonyi bogyó és babóca (ez már a vég, hogy ebből idézek) végén? "de kár, hogy egy évben csak egyszer van karácsony!"

ez a reggel pont olyan családos-lelassulós volt, amilyennek igaziból minden reggelnek lennie kéne a hosszútávú mentálhigiénénk érdekében. tökjók voltak a mai körvonal- meg wetime-kérdések is: mi a legnagyobb félelmed a jövőddel kapcsolatban, és mi fontos szerinted ahhoz, hogy egy család jól működjön (vagy valami ilyesmi). szeretném az adventi apropó nélkül is megtartani szokásnak, hogy a két hétvégi napon megválaszoljunk egy-egy ilyen kártyát, annyira klassz témaindítók valóban.

délelőtt elintéztem aztán egy-két apróságot, amíg á. a bébiszitterrel turnézott óbudán, annyira hálás vagyok, hogy nem igazán ajándékozunk évek óta karácsonykor, és nem lesz nagy családi kanosszajárás sem, szóval nekem ez az ünnep tényleg maga a színtiszta öröm. délután-este pedig átmentünk i.-hez a híres-neves bonbonkészítésre j.-nal és n.-val. persze, amíg mi maradni tudtunk, bonbonok nem készültek, viszont beszélgettünk egy csomót, ettem m. istenifinom húsleveséből, és maximálisan kiélveztem annak a - számomra továbbra is elképesztő - csodáját, hogy velem van egy kisbaba, mégis, teljes értékű tagként vagyok jelen a társaságban. 

á. pedig anyukámnál alszik (teljes eksztázisban készült rá tegnap óta), úgyhogy most épp egy pohár vörösbort iszom, hozzá argentin édességet majszolva. és örülök a fejemnek és a szuperjó életemnek.

(amúgy miközben ezeket a posztokat írom, arra is rájöttem, hogy nekem egyáltalán nem volt sz... évem, amit javítanom kéne. most van egy nehéz időszakunk, és - főleg - van egy dacos mindjárt-két-és-fél-évesünk, akivel ritkán zökkenőmentesek a napok, de ennyi. ettől függetlenül azért jól esik minden napban keresni azt, ami örömmel tölt el.)

az univerzum meghallhatta hisztérikus fohászaim, és ma is egy teljesen idilli reggelünk és délelőttünk volt, összebújással, bundás kenyér-sütéssel és rengeteg-rengeteg bkv-zással. ahogy kell. á.-nak egyre jobban kibontakozik a humora, annyira élvezem, ahogy egyre csalafintább szójátékokat talál ki, közben persze előre röhög a saját viccein. 

j. ébredése (és v. autószerelős köre) után pedig az a terv, hogy elmegyünk fát venni. mondjuk azt még nem mertem mondani v.-nak, hogy idén egy mérettel nagyobbat szeretnék, annyira sok új díszt szereztem már megint (jó, utóbbival tisztában van, mert az összeset meglengettem nagy lelkesen az orra előtt.)

felaggattam a maradék két fényfűzért is a házban - szerintem ezekből végtelen mennyiség sem lenne nekem elég. á. délutáni alvásideje alatt meg pakolásztam egy (majdnem) utolsót idénre, és sikerült eljutnom a közeli cseritibe is, leadni két zsák holmit. egyértelműen kezdek fellélegezni, de ahogy ismerem magam, tavasszal biztosan nyomok majd még egy ilyen szanálós-szortírozós kört. 

délelőtt pedig végre eljutottam - így két terhesség és szülés után - medencefenék-vizsgálatra, ahol nagyjából az igazolódott, amit sejtettem: nagy gond nincs az izmokkal, viszont van mit helyrerakni, mégha nincs is semmi tünetem. úgyhogy most már tényleg nincs más hátra, mint fát venni (holnap), elbumlizni a lenzistudiós lányok két újabb gyönyörűségéért, amiket szereztem (szintén holnap), készíteni egy pár fincsi bonbont a könyvklubosokkal (pénteken), és szétnézni az év utolsó makersmarketjén (vasárnap). 

a favásárlás apropóján beszélgettünk v.-ral arról, hogy milyen hagyományt szeretnénk a gyerekeknek karácsonykor - úgy értem, együtt vegyünk velük fát vagy titokban, együtt díszítsünk vagy a jézuska/angyal teremtse meg a varázslatot stb.. és eszembe jutott, hogy még sose csináltam ilyet, de annyi szuper kommentet kaptam már tőletek, hogy megkérdezem: kinél milyen a karácsony? nem csak az aktuálisan (kis)gyerekesek verziója érdekel, hanem akár az is, hogy kinek milyen tradíciója volt gyerekként, az eredeti családjában. 

(az idei évre mi azt tervezzük amúgy, hogy a fát együtt vesszük meg á.-nal, viszont 24-én nem vele díszítünk, mint tavaly meg azelőtt, hanem a mi saját gyerekkorunkhoz hasonlóan elviszi őt itthonról valamelyik vállalkozó szellemű családtag, akivel már az ünnepi nappaliba érkeznek csak meg. és persze lesz csengettyű is, ahogy kell.)

végül ilyenek (is) lettek a karácsonyi képeslapjaink, a pénteki karácsonyi vacsi után még gyorsan bedobtam őket egy postaládába, és most izgulok, hogy mindenkihez megérkezzenek időben. örökös évjavítás számomra átélni, hogy nem zavar már az általam alkotott dolgok tökéletlensége, nem akarok mindenáron belenyúlni á. művébe, beleszólni, korrigálni. 

a mai játszóterezés pedig szinte idilli volt, sütött a nap, á. végre nem egy kétéves bőrébe bújt unott kamaszt játszott, és j. is egész nyugisan aludt a babakocsiban. tényleg mindenkinek legalább ilyen harmonikus decemberi tavaszi napot kívánok, mint amilyen eddig a miénk volt.

vasárnapra leginkább stagnált az állapotom, amire szerencsére tudtam inkább optimistán tekinteni (= mindennek örültem, ami nem romlás volt), és onnantól kezdve, hogy elfogadtam, hogy ebből a kirándulásból most kimaradok, igaziból szinte még jól is éreztem magam a láz ellenére. folytattam a száz év magányt, forró csokit ittam és hallgattam, ahogy a kandallóban pattog a tűz, amíg a csapat egészséges fele megmászta a regéci várat.

valószínűleg a pihenés maga segített a legtöbbet, mindenesetre estére javult a közérzetem, n.-val még egész sokáig beszélgettünk éjjel (amíg az egyik telihold-imádó vérfarkas gyerekem fel nem ébredt), ma pedig megjártuk hernádszentandrást is. á. kedvenc faluneve hernádbűd lett - mondjuk nem csodálom. azóta az itthoni autók is ott robognak át szerinte. 

délután voltam az év utolsó manuálterápiáján, remélem, a heti rendszeresség nélkül is folytatódik a javuló tendencia, mert egész klassz az élet krónikus fájdalom nélkül. a legnagyobb évjavítás azonban mégiscsak az, hogy a ma esti altatás már majdnem olyan volt, mint amilyennek azt a gyerekek születése előtt képzeltem: meseolvasás, aztán összebújás a sötétben, a nap eseményeinek megvitatása, még egy kis összebújás, aztán már csak simi, és távozás a még éber á. szobájából. nem ígérem, hogy mintaanya leszek, ha ez a trend beáll, de az egészen biztos, hogy több lesz a szabad érzelmi- és mentális kapacitásom.

nem tudom, mi van a levegőben, de látom most a mindenféle blogokon, hogy nem csak ránk jár a rúd. nem mintha ez vigasztalna, sőt. 

szóval kicsit most azt érzem, hogy szép évjavítás volt ez a tegnapi karácsonyi vacsi a kórházban, és nagyon vártam a zempléni utat is, de nehéz ezekre fókuszálni, miközben épp itt a semmi közepén ír ki valami elég para hibaüzenetet az autó (és kezdi el nem vinni az emelkedőket a motor), és épp itt a semmi közepén lesz az egyik pillanatról a másikra mellgyulladásom. utóbbi egyrészt ijesztő, másrészt szabotálja valószínűleg a holnapi túrázást, úgyhogy az ijedtség mellé még szomorú is vagyok. 

nyaff. nyaff. nyaff.