amióta elengedtem a délutáni alvást á.-nál (és többségében az ovis alvásidő alatt sem alszik), azóta van, hogy öt perc alatt kidől este, szóval ugrottak a jó kis bogbejegyzős fél óráim. félreértés ne essék, egyáltalán nem bánom, viszont így nehezebb megtalálnom az időt az írásra. 

főleg, hogy megint rengeteget, de tényleg rengeteget olvasok, szerintem kamaszkoromban faltam utoljára így a könyveket. tegnap sigrid nunez egy életen át című regényét olvastam ki, ami tulajdonképpen egy gyönyörűségesen megírt gondolatfolyam életről és halálról. elképesztően választékosan és kedvesen ír arról, hogy milyen a barátnőjének haldokolnia, hogy milyen neki mellette lenni, engem pedig a gyerekek születése óta sokkal jobban foglalkoztat a halál témája, mint korábban (ez a harmadik regényem pár hónapon belül, ami a haldoklás-gyász élethelyzetét boncolgatja). ha jobban belegondolok, hívhatom ezt akár halálfélelemnek is, ami nyilván egy univerzális félelem, csak az időnk zömében - jó esetben - nem éljük át aktívan, mert úgy elég nehéz lenne élni. viszont nekem most éppenséggel segítenek ezek a könyvek abban, hogy konkrétabban meg tudjam fogalmazni, mi tölt el szorongással, hogy aztán pont a konkrét kimondás húzza ki a szorongásom méregfogát.

de hogy egy kicsit könnyedebb vizekre evezzek: megkaptuk az első adag ovis képet az óvónőktől pénteken (még a szülőin megszavaztatták velünk, hogy csinálhatnak-e képeket a gyerekekről a foglalkozások közben). többször is végignéztük őket á.-nal, aki türelmesen ismételgette, hogy ki kicsoda a sapkában tökegyforma kisfiúk közül. meg mesélt néhány dolgot a benti életükről, ami különben nem jellemző rá (ami tök normális, nem is szoktam forszírozni a direkt kérdéseket, mégis, jól esik belelátni picit a nélkülünk töltött hétköznapjaiba). tegnap meg valami szappanbuborékos plakátot készítettek az egészséghét alkalmából, amin megmutatta, hogy melyik buborékokat csinálta ő ("azokat a nagyobbakat"), és hát awwwwww. mostanában j.-val is egyre nagytesósabb, amit ki is használok rendesen, például hogy rávegyem a kicsit, hogy vegye be az immunotrofina-szirupot (most épp az az egyik immunerősítő csodaszer, amiben mágikusan hiszek), vagy hogy játékot kreáljunk a j. által egyébként ordítva gyűlölt hajszárításból. annyira jó érzés látni őket, hogy együtt szaladnak felém.

januárra egyelőre nem tudtam áthozni a november-decemberi blogolós lelkesedést - mentségemre, hogy a téli szünet alatt annyira felgyűltek a kis vágyaim-projektjeim, hogy az első ovihetet gyakorlatilag el is nyelték, a jó értelemben. 

évösszegzésen, bevallom, idén nem törtem a fejem, sőt, másokét sem olvastam el. kicsit sok volt talán a már december közepétől mindenhonnan ránk ömlő “ez nem évértékelés”-típusú évértékelős poszt. félreértés ne essék, volt idő, hogy én is csináltam, és jól is esett csinálnom (bár a year compass-féle vonal mellett sosem voltam képes elköteleződni, titkon, azt hiszem, félelmetes volt mindig, hogy ennyire tudatosan gondoljam át a terveimet és köteleződjek el mellettük). csak amióta kuka a memóriám, és nem is írok annyit, hogy a bejegyzésekhez vissza lehessen nyúlni, azóta picit értelmét vesztette számomra maga a műfaj, illetve amire én használtam. plusz azt is gondolom (remélem), hogy a mindennapjaimnak sokkal inkább részét képezi az az attitűd, ami miatt anno jól jött a nagyobb lélegzetű visszatekintés. sokkal többször állok meg csak úgy, elismerni, hogy milyen jó dolgok történnek velem, (f)elismerni, hogy mennyi mindenért lehetek hálás. és mivel jelenleg a teljesítményaspektus minimálisan sincs jelen az életemben (legfeljebb, ha a fotóalbumokról beszélünk), ezen a fronton sem tudok számot vetni. szóval 2025 számomra egyszerűen az az év, amikor végig négyen voltunk egy (kis)család, és amikor a házunk végre igazán otthonos lett.

közben két regényt olvasok párhuzamosan, az egyik a bánat egy tollas állat, amit muszáj volt ma kinyitnom, a másik pedig updike nyúlcipője. előbbi kapcsán biztos vagyok benne, hogy (1) újra el akarok majd kezdeni íri, (2) többször kell majd elolvasnom, hogy igazán lecsapódjon bennem. utóbbi pedig kész nosztalgia-vonat: ilyen könyveket kamaszként olvastam, amikor a szüleim könyvtárát pusztítgattam, teljesen más sztori, de tisztára zabhegyező-hangulatom lett párszor, így az első száz oldalon. nem is értem, hogy hogy nem került eddig a kezembe. egy részét ráadásul úgy olvastam, hogy közben á. mellettem játszott, és néha megkért, hogy olvassam hangosan a "felnőtt mesét". és hát, ilyet apukánk csinált velünk, hogy az öreg halász meg a tengert meg a láthatatlan embert felolvasta - egészen megható volt valami hasonlót átélni a saját kisfiammal. (majdnem annyira, mint ugyanarról a dombról leszánkózni együtt, ahonnan gyerekként n.-val mi is száguldoztunk.)

annyira giccses szavakkal tudnám csak leírni, milyen érzés látni, ahogy a gyereked örül, de úgy igazán, minden porcikájával örül a hónak. ma szánkóval ment oviba, hétvégén pedig vagy egy órát tapostuk a havat a normafáról lefelé sétálva (ezt kérte “kalandnak”). reggelente odaül a kis székével a teraszhoz, és nézi és kommentálja, mit lepett el a fehérség. nem fér a szívembe ezen a látványon kívül semmi. 

miközben j. egyre többször és egyre tudatosabban utánozza őt (na, nem a beszédben, továbbra is bősz activityzésekben vagyunk), annyira édes. most eleve olyan időszakban van, hogy nagyon megéli a saját fontosságát: minden egyes tüsszentése után körbehordozza rajtunk a tekintetét, és büszkén zsebeli be az elismerő pillantásokat. 

miközben szuper könyveket olvasok és tervezek olvasni. m.-tól ilyen éves olvasástervező naplóféleséget kaptam karácsonyra, és kivételesen nem csak álmodoztam róla, hanem valóban elkezdtem kitölteni. 

miközben túl vagyok a januári decluttering nagy részén, ami mindig elképesztő örömmel és energiával tölt el. idén egész kevés kacat gyűlt össze, igaz, ebben tuti segített az a két adomány-kör évközben, amikre nagyon tudatosan készültem. a garázsban még vágynék egy komolyabb szanálásra, de az v. nélkül (na, meg két méteres hóban) esélytelen. legalább megvan, hogy mit kérek a húsvéti nyúltól.

jaj, de szeretlek, karácsony. 

annak dacára, hogy v.-on kívül mindenkiből dől a takony, és hiába vagyunk totál mértékletesek, nyilván túl sok inger éri a fiúkat - ennek megfelelő viselkedéses következményekkel.

szóval a szokásos hétköznapi bosszúságok mellett van milliónyi cukiság, kezdve azzal, hogy á. idén várta először tudatosan a szentestét. már reggel úgy kelt, hogy ő most nagyon izgatott, ami extra lendületet adott a készülődéshez. teleraktam gyertyákkal a lakást (mindig bevásárolok a karácsony utáni leértékelésekkor, és a következő évben tiszta boldog vagyok, amikor megtalálom a szinte ki sem csomagolt holmikat), a fánk idén is duci és meseszép lett, aztán már csak azt vártuk, hogy megérkezzen mindenki (n.-ék egész napra elvitték á.-t, és főztek meg kalandoztak, hogy meglegyen a varázslat). azt leszámítva, hogy nulla darab értelmes (vagy bármilyen) családi fotót sikerült készíteni, szuper volt az egész este, és szuperek a napok azóta is. á. megkapta élete első legóját, én pedig két kirakóst, úgyhogy eltűnök egy-egy órára játszani - az egyiket tegnap befejeztem, a másik egy fokkal keményebb dió, de talán elég lesz rá a téli szünet.

tegnap délután megcsináltuk a régóta vágyott híd-túrát is: a megyeri hídtól kezdve átautóztunk az összes budapesti hídon - brúnó után szabadon -, gyönyörűek voltak a város fényei, és nem várt mellékhatásként rájöttünk v.-ral, hogy egész jól ismerjük a várost (mármint hogy melyik hídra hogyan kell felhajtani a rakpartról, ami, emlékszem, gyerekként tiszta magic volt, hogy apukám képes rá). este b.-ékkal vacsizom, akik itthon vannak az ünnepekre bécsből, majd jól beorrsprayzem magam (úristen, ezt vajon hogyan lehetne értelmesen leírni?), hogy érezzem is a marokkói ízeket.

újra itthon, ami azt jelenti, hogy most már tényleg mindjárt karácsony! van egy olyan érzésem, hogy sajnálni fogom, ha elmúlik az ünnep, az idei rákészülés pár nap kivételével olyan hangulatos volt.

a repülőút hazafelé kifejezetten zökkenőmentes volt - ehhez n. és b. jelenléte, valamint egy zacskónyi húsgolyó járult hozzá -, á. pedig már reggel örült, hogy büdi napot tarthat ma. 

holnap elvileg ablakokat dekorálunk, kéne fát szerezni, és szívesen csomagolnék ajándékokat is. az emberek kezdik megkapni a képeslapjainkat, és hát, elmondhatatlanul jó érzés, hogy örülnek nekik. tényleg nem bánnám, ha még legalább két hétig tarthatna ez a várakozás.

basel csodálatos, mondjuk ezeket a képeket colmarban lőttem ma, ahol tényleg filmbe illő módon tolják túl a karácsonyt (nem kívánom további képekkel borzolni a kedélyeket, de több száz fenyőfán több ezer mackót láttunk ma, ültünk full karácsonyi tematikájú “hullámvasút kukacon” és dodzsemen, szóval tényleg nem aprózzák el). de visszatérve baselre, nem csak a villamosimádó kisfiúk, hanem designos cukiságokat imádó felnőtt nők mennyországa is. még szerencse, hogy maximum egy hátizsáknyival több cuccal mehetünk hazafelé (á.-nak is jár egy hátizsák, amit idefelé nem használtunk fel). 

persze, közben jönnek-mennek a melt downok, ugyanakkor nem győzöm magam emlékeztetni, milyen elképesztően kiváltságosak vagyunk. hogy csak úgy elugrunk két országgal arrébb két gyerekkel, és kvázi duplán karácsonyozunk. szembejött a napokban egy-két benyomás az internet világából, ami miatt úgy érzem, baromi könnyű erről elfeledkezni, és pálcát törni egymás felett. szóval én most épp nagyon tudom, hogy nagyon-nagyon jó dolgunk van, és hogy hiába adakoztam az elmúlt hónapokban legalább négyféle helyen és módon, még mindig bőven tudnék mit adni anélkül, hogy attól nekem nehezebb lenne.

ennél kicsit felszínesebb téma: irtó boldog vagyok, hogy a hjem til julből csomó szót és kifejezést értettem idén, pedig csak játszani járok a duolingóra.

fú, kemény nap volt ez a bankszámlámnak. mondtam is v.-nak este, hogy lassan ideje lenne abbahagynom, hogy úgy teszek, mint akinek van pénze. 

csak hát a fabrikban is olyan csodás könyveket tettek ki a polcra - á.-nak is azonnal megtetszett az ø kiadótól a ha szembejön egy medve -, és aztán a makers marketen is annyira, de annyira sok gyönyörű holmi volt, hogy még így is visszafogtam magam. szereztem pár karácsonyi képeslapot, szóval az a terv, hogy ha kidől a gyermek, akkor még megírom az szmk-s jókívánságokat az óvónőknek, aztán kidőlök én is. 

a postázandó képeslapok többsége feladva, néha úgy érzem, egészen jól állok, aztán ránézek a naptárra, és realizálom, hogy tíz nap van karácsonyig. holnapra méteres to do listet kéne írnom, mert a bébiszitter kedd helyett kivételesen így tud jönni, úgyhogy ezek lesznek az utolsó szabad óráim. valószínűleg a bőröndbe is be kéne pakolni - szerdán viszonylag korán indulunk, tizenegyre már baselben leszünk!

élvezem az ünnepi pörgést, valahonnan idén energiám is van hozzá (valószínűleg számit, hogy nem vagyok terhes, és nem szoptatok napi tízszer. meg talán az sem mindegy, hogy mivel a gyerekeken kívül senkivel nem ajándékozunk kvázi kötelezően, és a menüsorból sem csinálunk túl nagy ügyet, így lehet lazán venni az egészet). meg is mutatom a képeslapjainkat, egész cukik lettek: