nos, a bombaerős immunrendszer egyelőre várat magára, pedig nyomatom a magmaxxot meg a mindent, meg megyünk levegőzni rendesen, és hasonló népnyelv alapú reménykedések. az előző hét eléggé nehéz volt, igaziból a szombat volt az első nap, amikor tényleg levegőhöz jutottunk, jó lenne most egy kicsit maradni is a normál kerékvágásban.

péntek este mondjuk utazom ciprusra m.-vel, úgy izgulok, mintha életemben először repülnék. végtelen idővel ezelőttnek tűnik a világ, amikor évi három-négyszer utaztam, végtelen idővel ezelőttnek az utolsó utam svájcba, még terhesen. nem mondom, hogy nem félek, mert nagyon félek. egyrészt attól, hogy végig fogom bőgni a két és fél napot, mert hiányozni fog á., és lelkifurdalásom lesz, amiért itt hagyom, aztán meg azért lesz lelkifurdalásom, mert rossz útitársa vagyok m.-nek. másrészt attól, hogy á. megharagszik rám, hogy elmegyek, és majd nem fog szeretni. ami komplett baromság így ebben a formában, mégha nyilván lesz is némi következménye annak, hogy életében most először három napig nem fog látni. viszont azt is remélem, hogy az egész utazásnak lesz egy olyan következménye, hogy kicsit higgadtabb anyukája tudok majd lenni a nehézkes napokon is. 

meg hát ott tavasz van meg a tenger! ez a kettő csak felszárítja majd a drámai könnyeimet. 

azt hiszem, nem lesz évértékelő-összefoglaló idén, nem írtam hozzá eleget, hogy legyenek emlékeztetőim, és különben is főleg anyukás nyünnyögéseim lennének csak, azt meg inkább igyekszem megosztani a szintén kisgyerekes barátaimmal. mondjuk azt tökjó lenne azért átgondolnom, miért vagyok hálás, mire vagyok büszke, mostanában (haha) nem igazán jut erre alkalmam, és érzem a hiányát.

az biztos, hogy irtó büszke vagyok á.-ra, hihetetlenül okos és kíváncsi, kedves kisfiú. hálás vagyok, hogy csak a banális betegségekkel kell foglalkoznunk, és egyébként minden rendben vele, egy percig nem kellett aggódnom a fejlődésén (jó, amikor lábon lőtt katonaként kúszott másfél hónapon át, akkor anyukám próbált ijesztgetni, de nem adtam be a derekam), minden megy a maga természetes útján. büszke vagyok, hogy letettem a pszichoterapeuta szakvizsgát, és hálás v.-nak, hogy tudtam mellette tanulni, hogy nem kérdőjelezte meg ennek a fontosságát. büszke vagyok, hogy ősszel visszatértem magánozni (mégha anyagilag egyelőre egy csőd is az egész a sok kiadás mellett), és hálás, amiért adtam arra időt magamnak, hogy lélekben és érzelmileg is megérkezzek az újrakezdéshez. 

hálás vagyok, amiért a családomra mindig tudok számítani, amiért ők is ugyanúgy lelkesednek á.-ért, mint mi (ha nem jobban). hálás vagyok, hogy (minden e. okozta sérülésem és félelmem ellenére) a barátságaim többségéről beigazolódott, hogy igazi, és hogy az anyává válásom nem kell, hogy vízválasztó legyen köztem és a(z egyelőre) nem-anya barátaim között. hálás vagyok nekik, hogy alkalmazkodtak a szűkös és állandóan változó játékteremhez, hogy eljöttek hozzánk, hogy nem ítélkeztek és adtak kéretlen tanácsokat, hogy kaphatóak voltak a délutáni "vacsorákra".

hálás vagyok, hogy kétszer is eljutottam moziba, hogy voltunk csomót a nyaralóban á.-nal, hogy futottunk az ub-n, és nyaraltunk a balcsin.

idén nagyon remélem, hogy a hormonjaim megengednek több tudatos jelenlétet a mindennapokban, és kevésbé lesz az az élményem visszatekintve, hogy mintha valami furcsa ködben lebegtem volna végig. szeretnék sok közös játékot, kirándulást, és szeretnék bombaerős immunrendszert mindannyiunknak.