azért annak nagyon örülök, hogy akkor lett gyerekem, amikor már szeretem smink nélkül is az arcomat. és annak is, hogy minden szűrővizsgálat csillagos negatív lett a héten, így bőven jut időm agonizálni a mindennapos semmiségeken. sosem gondoltam, hogy ilyen leszek (gyarapszik eleget? refluxos vagy csak a levegő bántja vagy valami igazán komoly fájdalma van? azért sír, mert éhes? azért sír, mert túl sokat evett? van elég tejem? oké, talán van, de elég jó minőségű?), de igyekszem nem haragudni magamra emiatt (sem). meg amiatt sem, amikor hajnalban cseppet sem látom cukinak az ivadékunkat, vagy amikor napokon át egy okot sem tudok felidézni, hogy miért is akartam anno gyereket. 

és persze minden hullámvölgyet követ egy csomolungma, és hiába volt pokoli a csütörtök éjszaka, tegnap életem egyik legszebb sétáját tettem vele. ahogy szuszogott a mellkasomon, éreztem a teste melegét és sütött ránk a nap, na ebből kérek szépen még sokmilliót. 

ez a ma esti látogatás a zártosztályon* felért egy komplett wellnesshétvégével, ilyet se hittem volna egy-egy szombati ügyeletben, hogy valaha leírok. az elmúlt napokban kicsit agonizáltam azon, hogy mintha fényévekre lennék a korábbi életemtől, amikor még kompetensnek éreztem magam, de amíg elsőre eltalálom a megfelelő kulcsot és a betegek is megismernek, addig nagy baj nem lehet.

és annyira jó volt várni, hogy hazaérjek, és halljam lássam á.-t, ezt az érzést muszáj lesz minél többször megadnom magamnak, magunknak, úgy érzem, segítene a nehezebb etapok átvészelésében. 

egyébként meg egyre többet vigyorog, világosan különbséget tesz köztünk, követ a tekintetével, háromnegyed órákat is elnézelődik nyugiban, és a védőnő szerint a korához képest nagyon fixál a tárgyakra. egyszóval, á. a világ legokosabb majdnem-hathetese.

*nem ütött még be semmilyen posztpartum dolog, csak vérvételre szaladtam be.

pár napja kitaláltam, hogy mi lenne, ha a fürdés előtti nehezebb időszakot táncolással töltenénk, és azt hiszem, az eddigi kedvenc rituálénkat adtam magunknak. egyelőre lehetetlen, régi slágerekre táncolunk á.-nal, aztán majd pár év múlva reklamál. szerintem az van, hogy én annyira belelazulok a zenékbe, hogy ettől nyugszik meg ő is, a legdurvább sírásoknak is elvágólagosan végeszakadt eddig minden alkalommal. persze, nyilván képtelenség egész nap zenbe maradni, tudva, hogy a kisbabámra is hat a feszültségem, de egyre többször sikerül. és már a babakocsizási kísérleteinknél is csak minden kétszáz méter után nézem meg, hogy vajon alszik-e, vagy kezdjem el az eszeveszett ringatást, mert mindjárt eltörik a mécses. 

kár, hogy sosem fog kiderülni, mi zajlott ezekben a hetekben á. fejében. 

és egyébként nagyon sokat segít, hogy az utóbbi években már nem csak cukormázasan lehet beszélni a gyermekágyas időszakról. biztos vagyok benne, hogy sok múlik a babák (és anyák) temperamentumán, és abban is, hogy valakinek főleg a csodaszépsége marad meg. mert csodaszépség is akad bőven, á. cuki kis hangjai, a grimaszai, a keze, ahogy taperol kajálás közben, az apró lábujjai, a gyönyörű füle, az egyelőre reflex-mosolyai, a napról napra tágabbra nyíltabb szemei. viszont ott vannak az egymás után múló órák is, amiknek a felében szoptatok, a másik felében pedig különböző módokon ringatok-nyugtatok-altatok, hogy aztán hátha legyen fél órám a következő szoptatásig úgy, hogy mindkét karom és kezem a rendelkezésemre áll. el sem tudom képzelni, milyen lehet ezt totálisan egyedül csinálni.

néha arra gondolok, a legtöbb dolog, amit hittem magamról - hogy erős vagyok, kitartó és van akaraterőm - az puszta képzelgés volt, légvár. néha megijedek, hogy cserbenhagy a testem, és soha nem leszek már önmagam. néha jól esne visszaugrani az időben, és elmenni egy baráti találkozóra, csak úgy inni egy fröccsöt. vagy lemenni most a balatonra n.-ékkal, akik ott vannak, ahol a tavalyi szülinapomat töltöttük. néha egyszerűen csak be akarom dugni a fülem és átaludni az éjszakát.

és néha sikerül fejbe kólintani magam, és drámázás helyett visszatérni a földre. a földre, ahol nincs négy hete, hogy szültem (ma kerek 24 napos á.), és képes vagyok órákon át sétálgatni és gugolgatni á.-val, és máris rám jönnek a nadrágjaim. ahol máris meg tudom különböztetni a kisfiam sírásait - mikor éhes, mikor diszkomfortos, és mikor dobta le az ékszíjat egyszerűen az előző két ok valamelyike miatt. ahol máris van egy hozzávetőleges rutinunk, és néha két kajálás között nem csak nyűglődés-elhárítás van, hanem érdeklődő nézelődés és dumálgatás is. ahol ha minden kötél szakad, legalább három embernek szólhatok, hogy szeretnék kicsekkolni egy órára. ahol pontosan tudom, hogy a türelem nem az erényem, és az ingerszegénység és itthon ülés nem a közegem, és egyszerűen ezeket el kell fogadni, mint a szülésnél a fájdalmat, go with the flow. és ahol azt is pontosan tudom, amit a kisfiamnak is szoktam mondogatni a hasfájások alatt, hogy egyszer minden elmúlik. 

nem hinném, hogy valaha úgy fogok visszaemlékezni az első hetekre, mint életem legszebb időszakára, ez nekem az egyetemnél sem jött be, ez a majd megszépül idővel, ezek a legjobb éveid-duma. az orvosit igenis végigkínlódtam, és a gyermekágyas időszak igenis nagyon nehéz. de ahogy az egyetemen átsegített a kép, hogy egyszer pszichiáter leszek, ezeken a heteken átsegít a kép, ahogy á. rám mosolyog (de tényleg rám), ahogy hintázunk a játszótéren vagy várat építünk neki a kertben vagy magyaráz az ovis napja történéseiről. 

és az is segít, hogy erről merek így írni.