repülnek a hetek, az elmúlt években mindig a munkára fogtam, de most nem tudom másra, csak a harminc feletti élet bermudaháromszögére. napok óta sokat foglalkoztat valami, nem az én történetem, nem írhatom meg, de akárhányszor rágondolok, szembesít egy olyan tulajdonsággal, amire mindennél jobban felnézek, azt hiszem. ki hogyan kezeli egy veszteség félelmét, kiből mit hoz ki a gyász. nem igazán van a fejemben konkrét terv arra vonatkozólag, hogy mit szeretnék átadni a kisfiamnak, de a nagyvonalúságban, remélem, példát tudok majd neki mutatni én is. egyelőre mondjuk ott tartok, hogy eldöntöttem a babakocsi színét (okéoké, v. döntötte el, én csak az előzetes szűrőfunkciót töltöttem be) meg mindjárt eldöntöm a játszószőnyeg tematikáját is (vagyis megkérem v.-t, hogy válasszon a kettőből). teljesen kikészít a helyzet, amikor két, alig különböző dolog közül kell választani, komolyan mondom, az összes ügyeleti vagy terápiás döntésemet gyorsabban és magabiztosabban hoztam meg, még kezdő rezidens koromban is. 

amióta terhes vagyok, irtó élénkek az álmaim, csomószor a fél életem szereplőgárdája felvonul bennük. a héten többször álmodtam j.-val meg e.-vel, ráadásul mindig valami terápiás közegben. most éjjel például családállításon voltunk m.-nál egy gyönyörű hegyvidéki placcon, ahonnan aztán végig tolatva kellett legurulnom a kocsival. h.-val is többször összefutottam már, mintha legalább az álmaimban fel szeretne oldódni az összes valaha átélt női konfliktusom, amit cipelek. még jó, hogy nincs sok belőlük, mert már csak kilenc hét. 

hétfőn elrángattam magammal n.-t a CAKÓ-ba, szerintem öt éve biztosan csorgatom a nyálam azokra a ruhákra, de lehet, hogy van az több is (attól függ, mikor fedeztük fel a törökmézet, mert akkor sétáltam fel először a margit utcán). ilyenkor mindig elvarázsolódom egy picit, annyira más ez a világ, régen mindig azt gondoltam, hogy a kislábujjamat sincs jogom betenni. kicsit ugyanaz az érzés, mint az oohmydeer-fannival, aki hasonlóan kreatív és vendégszerető karakter, mint kinga (bár egyértelműen kevésbé extravertált). lenyűgözöttségemnek köszönhetően természetesen nem egy, hanem két ruhát vettem (n. szintén), egyet pedig megelőlegezetten kölcsönkapok - csak úgy - a jövő heti fotózásra. szívem szerint az összes szabásból és színből vennék, de szerencsére terhesen azért nem mindegyik illeszkedik, és már elfelejtettem, hogy nézek ki lapos hassal. 

nem tudom, el fog-e valaha múlni, hogy ennyire imádom a letisztult ruhákat, és ennyire kihat a viselésük a közérzetemre. most mindenesetre teljesen indokolatlan módon a mályva csodát fogom felvenni, és életemben először valódi lelkesedéssel ülök a volán mögé, hogy levezessek a nyaralóba.

bár nagyon igyekszem nem "csak" terhes nő lenni, azért eléggé meghatározza a mindennapjaim a tény, hogy növekszik bennem egy kisfiú. például egyszerűen imádom a testem (sic!). a gyerekvállalásnak erről a részéről mindig álmodoztam, de azt sose gondoltam volna, hogy most fogom a legszexibbnek érezni magam, ever in my life. ma lou doillon-t játszottam, aki amellett, hogy charlotte gainsbourg húga és szuperjó énekes, kicsit terhesebb, mint én. és kicsit más stílusban, de ugyanúgy közszemlére teszi hasát, mint mondjuk rihanna, és egyszerűen gyönyörű. szívem szerint nonstop így mászkálnék én is, de igyekszem tekintettel lenni a második kerület nyugdíjasaira, úgyhogy visszafogom magam.

egyébként a gömbölyödésem végképp rávilágít a testképzavarom súlyosságára, ami az elmúlt években  már nem járt gyakorlati következményekkel (aka nemevés és önutálat), de biztos, ami biztos alapon ott lapult a sötétben. a telefonomon megtartottam pár tükörszelfit a 17-18. hétről, amikor azt gondoltam, hogy most aztán már igazán ordenáré vaskos vagyok, ugye, és hát, konkrétan még ott sincs hasam. jó lenne erre később is emlékezni.

különben olyan sok minden nem történik, az elmúlt hetekben behoztam a kötelezettségeim terén egy hónap alatt kialakult ügyintézős-lemaradásokat, összeállt a fejemben, hogy milyen kellékek szükségesek egy újszülötthöz (omg! omg!), kocogtam egy utolsót az ultrabalatonon, ami csodálatos volt, vezettem sokat, kiolvastam pár emlékezetes (jack, lány, nő, többiek, halálról és életről) és pár kevésbé emlékezetes (szerelmem, coney island, erről nem beszélünk) könyvet, ledaráltam az anatomy of a scandalt (kétszer, és másodjára már el is tudtam a saját történeteimtől vonatkoztatni), találkoztam egy csomó barátommal, és leginkább aktívan élveztem azt, hogy nem dolgozom. néha ingerenciám támad mentegetőzni, miszerint én tényleg nagyon szeretem a munkám (de tényleg), mert hát hogy élvezhetem akkor annyira a hiányát. egyelőre azért nagyságrendekkel kisebb az emiatt érzett bűntudat, mint a felszabadultság.