helló, inszomnia. óraszámolgatás helyett inkább azon jár az eszem, mikor lett vége a hétvégének. hiszen épp csak most volt két nappal ezelőtt, hiszen épp csak most ötöltem ki azt a frappáns mondatot, hogy onnan tudtam, hogy itt az ideje a pénteknek, hogy a kórrajz lapjai helyett a hüvelykujjamba nyomtam a tűzőgépet. nem is volt időm leírni. (és nem is annyira frappáns.)

néha vannak az ilyen napok, amikor ledönt a láz a lábamról, amikor a bódultság egyszerre ijesztő és mámorító. nem is biztos, hogy olyan rossz gyengének lenni. engedelmessé válok, és talán könnyebben szerethetővé is. (számomra biztosan.) megszűnik az állandó akarásom, simulékony leszek, és néha ez is olyan jó. odasimulni. nem folyton azt akarni, hogy a mások simuljanak.

ez most nem az, amikor túlcsordul a szerelem, ez valami sokkal biztonságosabb.

félálomban lebegek. nem is biztos, hogy akarok aludni. régi dalokat hallgatok, az életem régi dalait. nem érdekel a holnap, ami persze már a ma. 

biztos vagyok benne, hogy bárhogyan lehet. 

hogyan feledkezhettem meg rólatok.

ha másfél nap alatt megnézek egy filmet háromszor, az kicsit fura azért, nem? 

és tudom, hogy tele van erőszakkal meg végletekkel, és tudom, hogy olyankor én is el akarom fordítani a fejem inkább. csak valahogy nem tudok szabadulni a rendőrkapitány leveleitől. csak valahogy ez a film mégiscsak a szeretetről szól. csak valahogy akárhányszor látom, érzem közben, ahogy összeszorítja a mellkasomat a hála, hogy vannak az embereim, akiknek írhatnám én is ezeket a leveleket.

szóval igaziból nem is threebillboards-addikt vagyok, hanem ember-addikt.

és látok egy lányt a villamoson, és eszembe juttatja, hogy tizenöt évvel ezelőtt egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy ne azzal induljon a napom, hogy kihúzom fekete ceruzával a szemem. alul, ott a szempillák töve felett. 

és eszembe juttatja, hogy először a páva utcai tükörnél változtattam, és húztam ki tussal és felül. lenyúltam e. magasderekú virágos szoknyáját, hozzá fehér topp, r. várt rám a nappaliban, hogy elkísérjen a legyen ön is milliomos castingjára. 

és onnantól mindig azt a fecskefarkat húztam, éveken át. és adásban voltam a tévében, és egyáltalán nem féltem.

és kiülök a többiek elé, és utána azt mondja rám valaki főorvos, aki fontos, hogy kevés olyat ismer, mint én, aki ennyi szeretettel és rezonabilitással fordul a pszichiátriai betegek felé. meg hogy ilyen, amikor valaki összeállt.

és szerintem is össze vagyok állva, és ez egyszerre hihetetlen és fantasztikus, félelmetes és felszabadító. 

és nem félek a hibáimtól, hogy vannak.

legyenek.

nagyon inspirálóak ezek a riportírások. lassan több oldal lesz megnyitva az interneten, mint amennyit egy év hónap alatt el lehet olvasni, és akkor még nem számoltam azokat, amiket akkor fogok megnyitni, ha ezeket elkezdem végre alaposan átböngészni.

arról nem is beszélve, hogy hol vagyok már ilyenkor az eredeti tárgyhoz képest.