amióta elengedtem a délutáni alvást á.-nál (és többségében az ovis alvásidő alatt sem alszik), azóta van, hogy öt perc alatt kidől este, szóval ugrottak a jó kis bogbejegyzős fél óráim. félreértés ne essék, egyáltalán nem bánom, viszont így nehezebb megtalálnom az időt az írásra. 

főleg, hogy megint rengeteget, de tényleg rengeteget olvasok, szerintem kamaszkoromban faltam utoljára így a könyveket. tegnap sigrid nunez egy életen át című regényét olvastam ki, ami tulajdonképpen egy gyönyörűségesen megírt gondolatfolyam életről és halálról. elképesztően választékosan és kedvesen ír arról, hogy milyen a barátnőjének haldokolnia, hogy milyen neki mellette lenni, engem pedig a gyerekek születése óta sokkal jobban foglalkoztat a halál témája, mint korábban (ez a harmadik regényem pár hónapon belül, ami a haldoklás-gyász élethelyzetét boncolgatja). ha jobban belegondolok, hívhatom ezt akár halálfélelemnek is, ami nyilván egy univerzális félelem, csak az időnk zömében - jó esetben - nem éljük át aktívan, mert úgy elég nehéz lenne élni. viszont nekem most éppenséggel segítenek ezek a könyvek abban, hogy konkrétabban meg tudjam fogalmazni, mi tölt el szorongással, hogy aztán pont a konkrét kimondás húzza ki a szorongásom méregfogát.

de hogy egy kicsit könnyedebb vizekre evezzek: megkaptuk az első adag ovis képet az óvónőktől pénteken (még a szülőin megszavaztatták velünk, hogy csinálhatnak-e képeket a gyerekekről a foglalkozások közben). többször is végignéztük őket á.-nal, aki türelmesen ismételgette, hogy ki kicsoda a sapkában tökegyforma kisfiúk közül. meg mesélt néhány dolgot a benti életükről, ami különben nem jellemző rá (ami tök normális, nem is szoktam forszírozni a direkt kérdéseket, mégis, jól esik belelátni picit a nélkülünk töltött hétköznapjaiba). tegnap meg valami szappanbuborékos plakátot készítettek az egészséghét alkalmából, amin megmutatta, hogy melyik buborékokat csinálta ő ("azokat a nagyobbakat"), és hát awwwwww. mostanában j.-val is egyre nagytesósabb, amit ki is használok rendesen, például hogy rávegyem a kicsit, hogy vegye be az immunotrofina-szirupot (most épp az az egyik immunerősítő csodaszer, amiben mágikusan hiszek), vagy hogy játékot kreáljunk a j. által egyébként ordítva gyűlölt hajszárításból. annyira jó érzés látni őket, hogy együtt szaladnak felém.

januárra egyelőre nem tudtam áthozni a november-decemberi blogolós lelkesedést - mentségemre, hogy a téli szünet alatt annyira felgyűltek a kis vágyaim-projektjeim, hogy az első ovihetet gyakorlatilag el is nyelték, a jó értelemben. 

évösszegzésen, bevallom, idén nem törtem a fejem, sőt, másokét sem olvastam el. kicsit sok volt talán a már december közepétől mindenhonnan ránk ömlő “ez nem évértékelés”-típusú évértékelős poszt. félreértés ne essék, volt idő, hogy én is csináltam, és jól is esett csinálnom (bár a year compass-féle vonal mellett sosem voltam képes elköteleződni, titkon, azt hiszem, félelmetes volt mindig, hogy ennyire tudatosan gondoljam át a terveimet és köteleződjek el mellettük). csak amióta kuka a memóriám, és nem is írok annyit, hogy a bejegyzésekhez vissza lehessen nyúlni, azóta picit értelmét vesztette számomra maga a műfaj, illetve amire én használtam. plusz azt is gondolom (remélem), hogy a mindennapjaimnak sokkal inkább részét képezi az az attitűd, ami miatt anno jól jött a nagyobb lélegzetű visszatekintés. sokkal többször állok meg csak úgy, elismerni, hogy milyen jó dolgok történnek velem, (f)elismerni, hogy mennyi mindenért lehetek hálás. és mivel jelenleg a teljesítményaspektus minimálisan sincs jelen az életemben (legfeljebb, ha a fotóalbumokról beszélünk), ezen a fronton sem tudok számot vetni. szóval 2025 számomra egyszerűen az az év, amikor végig négyen voltunk egy (kis)család, és amikor a házunk végre igazán otthonos lett.

közben két regényt olvasok párhuzamosan, az egyik a bánat egy tollas állat, amit muszáj volt ma kinyitnom, a másik pedig updike nyúlcipője. előbbi kapcsán biztos vagyok benne, hogy (1) újra el akarok majd kezdeni íri, (2) többször kell majd elolvasnom, hogy igazán lecsapódjon bennem. utóbbi pedig kész nosztalgia-vonat: ilyen könyveket kamaszként olvastam, amikor a szüleim könyvtárát pusztítgattam, teljesen más sztori, de tisztára zabhegyező-hangulatom lett párszor, így az első száz oldalon. nem is értem, hogy hogy nem került eddig a kezembe. egy részét ráadásul úgy olvastam, hogy közben á. mellettem játszott, és néha megkért, hogy olvassam hangosan a "felnőtt mesét". és hát, ilyet apukánk csinált velünk, hogy az öreg halász meg a tengert meg a láthatatlan embert felolvasta - egészen megható volt valami hasonlót átélni a saját kisfiammal. (majdnem annyira, mint ugyanarról a dombról leszánkózni együtt, ahonnan gyerekként n.-val mi is száguldoztunk.)

annyira giccses szavakkal tudnám csak leírni, milyen érzés látni, ahogy a gyereked örül, de úgy igazán, minden porcikájával örül a hónak. ma szánkóval ment oviba, hétvégén pedig vagy egy órát tapostuk a havat a normafáról lefelé sétálva (ezt kérte “kalandnak”). reggelente odaül a kis székével a teraszhoz, és nézi és kommentálja, mit lepett el a fehérség. nem fér a szívembe ezen a látványon kívül semmi. 

miközben j. egyre többször és egyre tudatosabban utánozza őt (na, nem a beszédben, továbbra is bősz activityzésekben vagyunk), annyira édes. most eleve olyan időszakban van, hogy nagyon megéli a saját fontosságát: minden egyes tüsszentése után körbehordozza rajtunk a tekintetét, és büszkén zsebeli be az elismerő pillantásokat. 

miközben szuper könyveket olvasok és tervezek olvasni. m.-tól ilyen éves olvasástervező naplóféleséget kaptam karácsonyra, és kivételesen nem csak álmodoztam róla, hanem valóban elkezdtem kitölteni. 

miközben túl vagyok a januári decluttering nagy részén, ami mindig elképesztő örömmel és energiával tölt el. idén egész kevés kacat gyűlt össze, igaz, ebben tuti segített az a két adomány-kör évközben, amikre nagyon tudatosan készültem. a garázsban még vágynék egy komolyabb szanálásra, de az v. nélkül (na, meg két méteres hóban) esélytelen. legalább megvan, hogy mit kérek a húsvéti nyúltól.