gyorsan töröltem az előző hét közepén előző hónap végén megkezdett, azóta teljesen tárgytalan bejegyzés-kezdeményem, és most aktívan reménykedem, hogy ezt sikerül befejeznem a hátralévő másfél órában, mielőtt indulnék á.-ért az oviba.

eléggé pörögnek nálunk az események, már amennyire a kisgyerekes-létben tudnak pörögni az események. mindenesetre, egy hét beszokós-etap után szeptember elsején hivatalosan is ovis lett á., nagyjából ekörül forog most minden gondolat, érzés, vágy és szorongás. a vártnál egyrészt sokkal jobban veszi az akadályokat, úgy értem, pár hónapja még rajtam kívül senki nem hitt abban, hogy ki fogja bírni egy teremnyi gyerek társaságában, ehhez képest ez a rész látható problémát nem okoz neki. ugyanakkor nyilván nem lett belőle hirtelen egy extravertált social butterfly, szóval van, hogy ő sír, van, hogy én sírok (utóbbit nem előtte, és szerintem egészen jól sikerül őt megtartanom és lelkesítenem, csak közben időnként teljesen elfogyok lelkileg ebben a folyamatban). az is egyértelmű, hogy a szokottnál intenzívebben igényli a neki dedikált minőségi időt, így megalkottunk a kalandos péntek-fogalmát, amikor is általa választott helyeket barangolunk be a városban. az előző héten a clark ádám térig szeretett volna menni busszal, utána pedig elzaránokoltunk a széllkapu parkba - legalább én is nosztalgiáztam picit, mert azért időnként hiányzik buda. hétvégén szintén igyekeztünk feltöltős programokat csinálni: délelőttönként valami kaland, délután pedig sarazás a kertben. nagyon büszke vagyok rá, hihetetlenül sokat fejlődött az elmúlt egy-másfél hónapban.

j. pedig még a születésnapjuk környékén elkezdett járni, úgyhogy most pontosabban az életveszélyes korszakban van, amikor gyakorlatilag egy másodperc erejéig sem szabad őt szem elől téveszteni, mert folyamatosan két lábon szeretne menni, miközben mindenki jobban járna, ha időnként visszatérne a mászáshoz. a nyaralás alatt áttört az első foga, a hazaérkezésünk után pedig egyik napról a másikra átállt az egy nappali alvásra. mindezeknek köszönhetően sokkal többre lenne szüksége neki is belőlem, amit sokszor úgy érzem, ha fizikálisan meg is tudok adni, mentálisan képtelen vagyok a valódi jelenlétre. bízom abban, hogy pár hét alatt legalábbis én belerázódom az ovis anyuka-szerepbe, hogy csituljon bennem ez az állandó készenléti állapot.

horvátországból különben hoztunk haza egy zsáknyi követ, amihez aztán vásároltunk á.-nal az üllői úton rengeteg csodaszép akrilfilcet. szóval a fő stresszlevezetési technikám most épp a kőfestés (mivel á. egyelőre inkább az előkészületekben érdekelt, festeni viszont már nincs annyira kedve). illetve mától az a tervem, hogy a heti két bébiszitteres délelőttön elmegyek futni, nem lenne rossz hat-hét kilométeres távokig eljutni záros határidőn belül. vannak még terveim, például a gyerekszobát szeretném nagyfiúsabbá (és helykihasználósabbá) alakítani, úgyhogy épp színeket válogatok a szekrényhez, amit az ötleteim alapján tervezett meg az asztalosunk. 

és közben leesett, hogy bő egy éve ez az első alkalom, hogy másfél óránál többet töltök egyedül itthon úgy, hogy igazi kötelességet nem kell teljesítenem (csak izgulnom a második bent ebédelős nap miatt). és akkor még értetlenkedem sokszor, hogy miért vagyok annyira fáradt.