annyira fiús anyuka vagyok, hogy újabban már én is vonatozásról meg menetrendekről álmodok. már amikor a gyermekeim hagynak aludni.

az elmúlt tíz napban szép sorban mindannyiunkat ledöntött valami vírus a lábunkról, szóval maradjunk abban, hogy nem volt túl könnyű emlékeztetni magam arra így a hétköznapokban, hogy miért is jó, ha az embernek gyerekei vannak. á. testvérféltékenysége, dackorszaka és kapcsolódó szeparációs szorongása elképesztő magaslatokat dönget, amivel kapcsolatban a legmarkánsabb érzésem* a tehetetlen düh. és utálom, hogy teljesen nyilvánvaló, hogy ha többet aludnék, akkor legalább dupla ennyi esetet tudnék kreatívabban kezelni. és utálom, hogy ha több valódi énidőm lenne (most nem arról beszélek, amikor elsprintelek kozmetikushoz/manikűrre/manuálterápiára, mert ezeket basic emberi jogomnak tekintem, anyaság ide vagy oda), akkor sokkal lelkesebb anyuka tudnék lenni. és utálom, hogy ezekre most nincs valódi megoldás, főleg az alvásra nem. 

szóval most még nagyobb szükségem van a jó dolgok listájára (és ha megint csinálnánk a blogvembert, az talán segítene egy hálásabb, optimistább mindset újbóli felépítésében - úgyhogy én szerintem bele fogok vágni, már csak ezért is, hogy challengeljem magam. a fejemben itt sorakoznak az értékek, amiket szeretnék a gyerekeimnek továbbadni, illene akkor aszerint is élnem, ugyebár.):

- j. nevetése (valami elképesztő cuki, nagyon szeretek vele kettesben lenni, és megteremteni azt az időt, amikor zavartalanul rá tudok hangolódni),

- új pizsama,

- fényfüzérek a fűzfán, amitől egészen mesebeli lett az esti kert,

- sally rooney új könyve (igen, még mindig, mivel esténként olvasok belőle 10-20 oldalakat max),

- egész gyors gyógyulás a náthából (már csak j. orrát kell szívni, de alapvetően ő is jól van),

- új képek a falainkon,

- a tegnap reggeli palacsintasütés á.-nal, ami most már bátran nevezhető szombat reggeli rituálénak,

- v. szuperül sikerült szülinapja (isteni tiramisut csináltunk á.-nal, amit igaziból hagytam, hogy főleg ő alkosson, és végül szinte meglepetés volt minden ajándék, na meg az is, hogy lesz “buli” ),

- a kádban fürdés tegnap, amíg á. a nagynénjével bandázott valahol budán, j. pedig az apukájára kötve aludt,

- dunakeszi állatsimogató,

- a mára tervezett kirándulás - az első kéktúra az új családi  felállásban.

*: nyilván emellett együttérzek vele, látom a küzdelmét a nagy érzésekkel, és tudom, hogy ez most egy ilyen időszak.

amilyen nehezen viselhetőek voltak az idei kánikulák, lehetséges, hogy kibújok a bőrömből így 37 év után, és nekem is az ősz (eleje) lesz a kedvenc évszakom. valahogy mindent élhetőbbnek érzek most, a délelőtti rutint, a játszóterezést, az éjszakai alvást (haha). szeretem, hogy mindannyian szeretjük az erdőt, és á. magától, spontán kér kirándulós programot. megáll velem megnézni a környék színesedő fáit, és lelkesen gyűjti a lehullott terméseket. tetszik ez a része az életünknek nagyon.

az elmúlt héten valahogy jobban vettem az akadályokat, több türelemmel, megadással. sokszor szerintem dacoskodom én is, ami rátesz egy lapáttal egyes helyzetekre. nagyon tudok haragudni, amiért annak a szendvicsgenerációnak vagyok a tagja, akinek az érzéseire még eszükbe se jutott ráhangolódni a szülőknek, viszont aki már semmilyen körülmények között nem tud eltekinteni a saját gyerekével való empatizálástól (legalábbis tartósan biztosan nem). azt hiszem, ez a harag a fő bajom, ezt kapja meg á., és hát, nem akarom, hogy megkapja. úgyhogy tegnap regisztráltam az egyik, általam követett insta-oldal 21 napos kihívására, ami a kiabálás megszüntetésére-redukálására irányul. mert tényleg az van, hogy ide nem elég az önismeret és önreflexió, és ezt inkább most szeretném nyíltan belátni, semmint mondjuk j. két éves korában. plusz ez talán arra is megtanít, hogy hasznosabban töltsem el a szoptatással töltött hajnali holtidőt. na nem mintha a vinted feltúrása a legmenőbb téli overálért nem lenne hasznos.

persze egyébként á. éjjelre belázasodott, és a fél hajnalt mellette töltöttem, amíg hatott végre a gyógyszer, aztán mentem szoptatni a kicsit. nem is értem, honnan vagyok ma ilyen optimista hangulatban. illetve, dehogynem, értem: v. ma itthon maradt munka helyett, és éreztem, hogy nem vagyok egyedül a nehézségekkel, most pedig átjött a tesóm, hogy amíg v. megünnepli a barátaival a szülinapját, addig legyen segítségem az esti rutinban. és ezek azok a gesztusok, amikből igazán töltekezni tudok.

ami jó:

- a körülöttünk dúló komolyabb, lázas nyavalyákhoz képest megúsztuk egy enyhe náthával az előző hetet (és csak á. meg én voltunk érintettek, úgyhogy nem csúsznak j. első oltásai, ami a nagy parám volt, mivel á.-nal már átéltük és utáltam az állandó késlekedést),

- a hétvégén az egyik éjszaka picit többet aludtam (értsd: többször 2-2 órát egyhuzamban, ami a mostani, egyébként rettenetes, átszoptatott éjszakákhoz képest szupersok - ismét lejjebb adtam az elvárásaimból, úgy érzem),

- megalkottuk á.-nal az első valódi sk. születésnapi ajándékot v.-nak (ld. fent),

- rengeteget levélnyomdázunk, amit á. nagyon élvez ezekkel az újdonsült ujjfestékekkel, amiket amúgy a szülinapi meglepetés miatt rendeltem,

- sally rooney új regénye,

- tegnapi látogatás a budakeszi vadasparkban, ami - az esküvőt leszámítva - az első valódi családi programunk négyesben,

- kitaláltam, hogy csinálok á.-nak egy falra függeszthető napirendet polaroid fotókkal és rajzokkal, és most nagyon lelkes vagyok (mondjuk abban azért kételkedem, hogy egycsapásra megoldaná a rengeteg túsztárgyalást és dacoskodást, ami jelenleg nagyjából minden tevékenység előtt-közben van. de legalább lesz még egy közös rituálénk esténként, ami csak róla szól.),

- beszéltem végül egy szenzoros terapeutával mégis, aki maximálisan megerősítettt abban, hogy egy teljesen átlagos kétévesem van, aki épp az önállósodási törekvések ambivalenciájában és a tesóféltékenység poklában vergődik, és ezt fejezi ki időnként szokatlan módon. megerősített abban is, hogy amikkel próbálom á.-t megsegíteni a benne dúló érzelmek kifejezésében, az jó irány. most azt látom, hogy az egyik ilyen kezd is beérni (ti. két hete szajkózom neki, hogy ahelyett, hogy azt mondja, hogy megijedt valami hangtól* -  a kerti szarkától ezredjére a nap folyamán, a rigó füttyétől, a házunk előtt elhúzó robogótól, a távoli fűnyíró-zúgástól stb. -, ahelyett mondhatja azt is, hogy szeretne egy ölelést, egy összebújást, mivel valószínűleg arra van szüksége, egy kis töltekezésre, kisbabáskodásra. mellékhatásként mondjuk most megint jobban fájnak a vállaim, cserébe viszont felére csökkent a "megijedések" száma, és sokszorosára nőtt a "kérsz valami bújást".),

- j. mindennél cukibb mosolygásai.

*: félreértés ne essék: megijedhet természetesen, és ugyanattól a dologtól is megijedhet sokszor, viszont az ilyen alkalmakkor általában nem láttam rajta semmilyen jelét a valódi félelemnek, viszont minden esetben fizikai kontaktust igényelt - ezért feltételezem, hogy ilyenkor nem ijedtséget tapasztal, hanem valami más, összetettebb érzelmi állapotot.