jelentem, túlvagyunk az első kisgyerekes utazásunkon, és mindenki nagyon klasszul vette az akadályokat. ugyanakkor most is azt gondolom, hogy egyáltalán nem maradtunk le semmiről azzal, hogy idáig (á. 20 hónapos koráig) vártunk, ezt a mostani tripet látva, azt hiszem, tényleg idén jutott el abba a fázisba, amikor már élvezhető és értékelhető egy ilyen program neki és nekünk is. szóval amíg én a hegyekre és a cuki faházakra csorgattam a nyálam, addig á. a traktorokért és a munkagépekért lelkesedett (hála a jó égnek, mintha egész dél-tirolban építkezések zajlottak volna, így minden napra jutott legalább három-négy markoló és tizenöt dömper). az első szállásunk a dolomitokban igazi kis falusi idill volt (anterselva di sopra volt a hely neve), onnan csomót vonatoztunk (másik nagy kedvenc) a környező, szintén pici helyekre. véletlenül - úgy értem, senki nem számított rá - láttuk a dráva folyó eredését is, á. tűzpirosra pancsolta a kezét a forrásvízben, én meg virágokat fotóztam ezerrel. merano pedig nagyon klassz úticélnak bizonyult egy gyerekkel kirándulós utazáshoz: maga a város is nagyon bájos, és vagy millió túraútvonal indul onnan (vagy a felette lévő tirolóból). igaz, itt mi már kicsit visszafogottabbak voltunk, mint az első héten, egyrészt nekem muszáj volt medence-kímélő üzemmódba helyezni magam az első hét megterhelései után, másrészt oda is visszatért a tél, és a jéghideg szélben annyira egyikünknek sem volt kedve kilométereket caplatni a hegyekben. 

ma pedig azzal ünnepeltük a hazatérésünket, hogy á.-nal kettesben átbuszoztunk-villamosoztunk (teljes eksztázis minden tömegközlekedés) a fény utcai piacra, megnéztük az esedékes makers marketet. papíron épp dolgozó nő vagyok szabadságon, így másfél év után először nem csak a nyálamat csorgattam, hanem vettem pár gyönyörűséget - főleg kerámiát meg printet. az a tervem, hogy még a baba érkezése előtt a nappalit kidekorálom képekkel, nemrég a könyvklubon felmerült ez a téma, és azóta kifejezetten hiányzik a régi, képekkel teleaggatott lakásom.

ahh, többször vágytam írni a hosszú hétvége alatt, aztán mindig elvitt magával helyette a gyomlálás meg az olvasás, na meg a húsvéti nyúl érkezése. most meg már a pénteken induló naaaagy utazásra kéne készülni ezerrel, de az elmúlt egy órában szerencsésen megnyugtattam magam azzal, hogy (1) írtam listát, hogy miket kell vinni, ami még két napig bővíthető és beszerezhető, így talán tényleg semmi esszenciális nem marad le, (2) összeválogattam egy kisgyerek- és terhesnő kompatibilis first aid kitet a legnagyobb neszesszerembe. amúgy normálisan nem vagyok ilyen előrekészülős, sőt, utolsó éjjelig halogatva szeretek pakolni általában, de most egyrészt már érzem a terheshormonok áldásos hatását a koncentrációmra, másrészt kisgyerekkel valahogy megnyugtatóbb számomra, ha tényleg minden fontos azonnal kéznél van, amit magamnak biztosan csak akkor vennék meg egy utazáson, ha már effektív szükségem lenne rá (mondjuk az orrsprayt nátha esetén). ráadásul az első szállásunk kicsit a semmi közepén lesz, szóval elfogadtam, hogy jelenleg ilyen túlkészülősen érzem magam biztonságban, és kész.

eléggé pocsékul alszom mostanában, úgyhogy van időm blogokat olvasni, és az egyik téma, amiről írni akartam pont ezzel kapcsolatos. kampányszerűen követek két olyan blogot is, ahol az író valóban nyílt naplónak használja a felületet, és részletesen beszámol az életéről, a hozzá tartozó őrlődésekkel,  botlásokkal, válságokkal, lelki oldallal együtt. mindketten nagy betekintést engednek a saját, szubjektíve megélt valóságukba - talán a legnagyobbat azok közül, akiket olvasok (a többiek inkább fogalmaznak  tolvajnyelven, vagy csak villanásokat, jeleneteket osztanak meg, ahogy én is). és az utóbbi időben mindkét esetben azt tapasztalom, hogy ez a fajta blogírás valami elképesztő mértékben hívja meg azt, hogy egyes olvasók kéretlen tanácsokat és véleményeket tartalmazó kommentekkel árasszák el őket. ráadásul egyre minősítőbb és ítélkezőbb hangnemben, mintha egyenesen feljogosítva éreznék magukat arra, hogy megmondják, hogyan kéne az illetőnek élni az életét, megélni a párkapcsolatát, megélni ömagát (!).  ráadásul névtelenül (úgy értem, még egy kezdőbetűvel sem jelzik, hogy ez én voltam, meg ez is én voltam - esetleg). ezerszer írtam már, hogy én magam nem vagyok nagy kommentelő, de itt azt éreztem, hogy annyira fáj  ez a bánásmód, és muszáj valamit írnom. (egyébként azt láttam pár ismerős bloggernél, hogy szintén megakadt a torkukon egyik-másik sztori, és hasonlóan tettek.)

nem akarok, pontosabban nem tudok kilyukadni ezzel sehova, egyszerűen csak napok óta zavart a téma, maradandó szomorúságot okozott és dühített. egyik blogíró sincs épp jól a bőrében, és egyszerűen felfogni nem tudom, ki gondolhatja azt, hogy ezek a jellegű hozzászólások majd előremozdítják őket bármiben (ha egyáltalán vágynak külső előremozdításra, ugye). biztos az anyuka-ösztöneim is beszélnek belőlem, mert azt észrevettem, hogy amióta szülő vagyok, abszolút megnőtt az érzékenységem a hasonló témákra, és sokkal aktívabban lépek fel olyan helyzetekben, ahol korábban csak magamban szörnyülködtem volna. talán most, hogy van kit féltenem, még félelmetesebbnek tűnik az, amikor ennyire nem szépen bánunk egymással.