tegnap volt 2 hónapos á., amit azzal ünnepeltünk, hogy hazajöhettünk a kórházból. nem egészen 24 órát töltöttünk ott (az enyhe hurutja mellé hőemelkedése volt, amit 3 hónapos kor alatt nagyon komolyan vesznek, megspékelve azzal, hogy az én orvos mivoltom miatt mindent még komolyabban vesznek, így bent kellett maradni megfigyelésre), de olyan volt belépni a házba, mintha hetekkel ezelőtt jártam volna itt utoljára, és mindent hihetetlenül gyönyörűnek meg tisztának láttam. azon egy percig nem aggódtam, hogy á.-nak valóban baja van/lesz, mégis, teljesen maga alá temetett a pánik (1. nem lesz tejem a pániktól, 2. emiatt á. fogyni fog, és nem engednek haza, 3. elkapunk valami fertőzést bent). döbbenetes ez a működés, párhuzamosan fut bennem a racionális és az irracionális szál. instruálok, pakolok, gyereket nyugtatok, humorizálok a nővérekkel, meanwhile legszívesebben leguggolnék az egyik sarokban és csak szoronganék csukott szemmel. 

hihetetlen szerencsésnek érzem magam, amiért ez csak egy intermezzo volt az életünkben. (és hihetetlen nehéz lehet, amikor igazán beteg a gyereked.)

ma megvolt az első nagyobb vendégségünk, annyira cuki volt á., mindenkit levett a lábáról. nyilván. a héten minden nap szociáliskodunk amúgy, az a terv, már az előző héten is volt csomó programunk, ami segít nekem beláthatóbb szakaszokra osztani a mindennapokat. 

és közben egyre jobban értem, miért szívás elsőszülöttnek lenni, már most fel tudok sorolni ezer dolgot, amit a következőnél másképp fogok csinálni. például az első pillanattól magamra fogom kötni, sétákhoz és itthon, nem csak egyszer-egyszer. az az érzésem, hogy mindketten kisimultunk, amióta így telnek a napjaink, és éjjel ugyanúgy le tudjuk tenni az ágyába aludni (mintha nem is ugyanaz a gyerek lenne nappal és éjszaka). egyre jobban szeretem, úgy értem, a hatalmas hormonsokkos felelősségérzésen és csak-ő-van-a-fejemben érzésen kívül egyre jobban körvonalazódik bennem, hogy ő az én kisfiam, az egyedi és megismételhetetlen. kezdem látni a vonásait, kezdem érteni a sírásait. elmondhatatlanul szeretem, amikor kaja után fetreng rajtam, mesélem neki a hülyeségeimet, ő pedig vigyorog. vagy ahogy húsz percen keresztül bámulja teljes bűvöletben azt a nyomorult kiságyforgót. vagy ahogy szuszog a kendőben, és teljes testével rámsimul. és kezdem megszeretni a napjaink ritmusát, nem is tudom, ezek a monoton ismétlődő rituálék kinek adnak nagyobb kapaszkodót, á.-nak vagy nekem.