ami most van, az leginkább az eufória, lassan három napja. szerintem idén én még nem voltam felszabadult, és ezt most érzem csak. nehéz eldönteni, ez inkább hasznos tulajdonság vagy csapdahelyzet, hogy tulajdonképpen amikor nem vagyok igazán jól a bőrömben, akkor is okés vagyok, plánbe állom a sarat az életem összes területén. 

de ez most valami egészen más, mint az elmúlt hónapok, de lehet, hogy többet is mondhatnék, ha mernék. és ugyan ez a vizsga most tényleg csak egy laposka lépcsőfok a terapeutaság felé, mégis, hihetetlenül büszke vagyok rá, amire még rátesz egy lapáttal, hogy itt is sikerült kialakítani egy olyan csapatot, ami egyszerre inspiráló és támogató. néhányan szerintem tényleg azért írták meg minden egyéb kínlódásuk ellenére az esetdolgozatokat, mert folyamatosan löktük-húztuk egymást, és ez azért is nagyon klassz, mert azt gondolom, valójában ez a jó terapeutaság (nem pedig olyanok, mint ahogy azt néhány kiképzőnk előadta), ez az egymással törődés. 

szóval péntek délben már frozen margaritáztunk, azóta pedig gyakorlatilag fürdőzöm a nyárban, az emberekben, és nem győzöm elfogadni azt a rengeteget, amit kapok.

millió érzés, millió reflexió, amit sehol sem örökítek meg. na de majd most.

most, amikor megint a nyaraló a mentsváram, és pár hét után először érzem magam kisimultnak (egy tóátúszás, két jóga, és a napi tételtanulós-penzum után). táncoltam este a teraszon, körülöttem egy rakás tökfölösleges jegyzet, és arra gondoltam, hányszor volt ez már ugyanígy. hogy eltelt 14 év, és igaziból ugyanott vagyok. anatómia szigorlat, kórélettan, pszichiátria szakvizsga, pszichoterapeuta-képzés, és még mindig megtehetem, hogy elvonulok a világ elől, nem vagyok felelős senkiért a munkámon kívül. még mindig a szétesésig regrediálhatok egy közepesen tétnélküli vizsga miatt.

és nem igazán tudom, mit kezdjek ezzel. az érzés egyfelől a szomorúság és a félelem valamiféle egyvelege, mert hát mi van, ha ez még 14 év múlva is így marad (a vágyott tanulnivalóim sora nagyjából kitart addig, szóval ez a rész pipa). de én nem csak kurvajó terapeuta szeretnék lenni, hanem kurvajó anyuka is. másfelől nem tagadhatom le a megkönnyebbülést, hogy nem kell alkalmazkodnom senkihez, v. a megértés és támogatás cuki szobra, a barátaim ismerik az őrületem, a főnököm szintén tudja, hogy jobb, ha elenged szabira. úgyhogy elmerülhetek a szavakban, elmerülhetek a fontos-nemfontos közötti differenciálási képtelenségemben, elmerülhetek a szorongásban.

utóbbi egyébként rosszabb, mint valaha, pedig őszintén hittem abban, hogy egy szakvizsga után már csak felfelé visz az út. nos, nem. előző héten például totálisan lebénított az, hogy éreztem, hogy semennyire nem tudok koncentrálni, és akkor úristen, mi lesz. mileszmileszmilesz. a vicces, hogy a következményekig valójában el sem jutok a gondolkodásban, pontosabban, eljutok én, de nincs ott semmi. a legrosszabb opció is oké, nem félek semmitől. a szorongástól magától félek. 

ráadásul - és ennek a felismerésére tökéletes volt a sématerápiás képzés aktuális modulja a hétvégén - valamikor ez az egész átfordult abba, hogy ha tehetném, nulla, azaz nulla pihenést engednék magamnak. könyörtelen mércék, hello again. és ez már az én felelősségem, hogy bánok magammal, már nem az emeleteságy alján kuporgó kislány vagyok, az egyik oldalon a tanár anyukámmal, a másikon meg a kikérdezendő házifeladatokkal. szóval most megkértem magamat, hogy hadd lehessen játszani jógázni, úszni, csakúgyülni akkor is, ha nem tettem meg tökéletesen mindent aznap a sikerért.

egyébként ebben az is segít, hogy a képzésen megéltem egy eléggé intenzív társas kompetencia-élményt anékül, hogy egyáltalán erőfeszítést tettem volna, és azért lássuk be, hogy az élet inkább áll társas élményekből, mint vizsgákból. plusz alakul a fejemben a szeptembertől tartandó csoport váza. plusz életemben először vezettem le egyedül ekkora távot, és ez egy olyan félelmem átlépést jelenti, amihez képest egy évadzáró vizsga igazán smafu. plusz egész egyszerűen kell, hogy nagyobb felelősséggel és szeretettel bánjak önmagammal.