a héten kétszer is autóval mentem a kórházba, ha elég bátor vagyok utánaszámolni, akkor minimum 13 éves a jogsim, de most először ültem úgy a volán mögött, hogy nem volt mellettem senki. nagyon furcsa érzés, hogy ez a pandémia eddig - kis túlzással - csak pozitívat hozott az életembe, ezt a belső falat például nem tudom, mikor és hogyan bontottam volna le egyébként. bónuszként, az összes 45 feletti férfikollégám odáig van apukám - állítólag a nyolcvanas-kilencvenes években elképesztően menő, ám elérhető kategóriába tartozó - sportkocsijáért. arról azért egyelőre mindenkit lebeszéltem, hogy beüljön mellém, de életemben most először nem érzem totális lehetetlennek, hogy egyszer ez is bekövetkezzen. 

ma is én vezettem haza a nyaralóból, ahol azzal a két emberrel voltam, akik szerintem a legfontosabbak az életemben (húgom, szerelmem). hihetetlen csíje van a háznak, valahogy megnyugszik az idő, ahogy átlépjük a küszöböt. még egy dolog, amiért nem győzök elég hálásnak lenni.

furcsa egy hullámvasúton ülök mostanság, folyamatosan felfelé visz, hiányoznak belőle a völgyek. maximum tizenöt autó ment el az úton, amíg futottam, és valahol az ötödik és a hatodik kilométer között olyan hihetetlen eufória fogott el, hogy majdnem meg kellett állnom bőgni. ez a járvány-dolog, orvosként benne lenni, azt hiszem, felerősíti az egyébként is jócskán bennem lévő hajlamot a túlcsordulásra. talán máskor át tudom adni érzelmeimet az érintésekkel, most viszont mintha hatalmas folyóként áradna bennem a boldogság. egyre gyorsabban vittek a lábaim, a férfira gondoltam, aki vár a házban, az előző éjszakára gondoltam, és arra, hogy ha van olyan, hogy tökéletes, akkor az itt és most van. a lábaimra gondoltam, amik ilyen gyorsan tudnak vinni, a karjaimra, amik annyira szeretnek ölelni. a csomó emberre, akik helyet kapnak a szívemben, é.-ra, és a dalokra, amikről egész életemben ő fog eszembe jutni. 

aztán ott voltam a kitűzött nyolc kilométer végén, és annyira gyönyörűnek láttam mindent, de komolyan mindent, hogy mint az őrült, elkezdtem fotózni, mintha azzal megállíthatnám tényleg a pillanatot. aztán hazaértem, kaptam ebédet, kifeküdtünk a napra, olvastam a mózes egy, huszonkettőt, és egyáltalán nem tudtam már azonosulni a szereplők mélységes kiábrándultságával, amivel öt-hat éve még nagyon is, és ez is annyira klassz.

le tudnám így élni az életem.