ha van a gyásznak jó fázisa, akkor én most ott vagyok. 

(az élőknek adni, amit neked már nem tudok.)

szerencsére még megy a mosógép, úgyhogy a kemény egy órányi időeltolódás mellett van egyéb ürügyem is, amiért hajnalban a gép előtt ülök, miközben mindjárt be kell menni a kórházba.

életemben talán először kívül vannak a végletek, nem én generálok a külső realitásoktól független, irányíthatatlan hullámokat. porto csodálatos, és még csodálatosabb együtt utazni többen. az együtt-evések (tőkehal, lepényhal, valamilyenhal, polip, tintahal, tőkehal, pastel de nata, polip, padrón, rákocska, pastel de nata, francesinha, pastel de nata), az együtt-ivások (douro-völgyi vörösek és vinho verde), a hatalmas röhögések egymáson-magunkon. az óceán, aminél gyönyörűbb és intenzívebb dolog nincs a világon. az érzés, ami az óceán mellett bennem van. de a legfantasztikusabb mégiscsak az hogy j. és b. tökre egymásra találtak, és szerették egymást, és hogy irtó klassz ivótársak evőtársak útitársak vagyunk így együtt. 

nemrég landolt a gép, és lélekben én még az azulejo-s házak között sétálok, és valamelyikünk uszkve három percenként felsikkant, hogy jajdecukiii. holnap pedig a temetés, j. temetése, és muszáj egyáltalán elkezdenem leírni ezt a mondatot, hogy j.-nak temetése lesz. hogyan fogjak hozzá elhinni ezt, még mindig nem tudom. 

és még mindig haragszom is, de van bennem valami újféle, kicsit még furcsa egyensúly (talán inkább hit?), és a még furcsább magabiztosság, hogy minden úgy van rendben, ahogy van.

nem akarok múlt időben gondolkodni rólad. 

ezt így biztos, hogy nem beszéltük meg. erről nem volt szó, hanem hogy elmegyünk együtt a loire völgyébe. hogy nevelgeted tovább a virágokat, amiket magam helyett mindig neked vettem meg, mert sehol máshol nem lehettek volna jobb helyen, mint nálad. mi lesz most a pöttyös levelű cukisággal, mi lesz a mini-orchideával, mi a vicces nevű pileával. mi lesz velem. 

erről nem volt szó, még tartozol egy karácsonyi ajándékkal. és el akartam hozzád cipelni a sárkányfát, hogy feltámaszd. bárcsak lenne feltámadás. de nem valamikor, hanem most. támadj fel. 

tiszta hülye voltam, azt kérdeztem a fiadtól, amikor ő vette fel helyetted a telefont, hogy tényleg? mármint, hogy tényleg meghaltál-e. tényleg, de még most se hiszem el. egyszerűen nem lehetséges, és pláne nem igazságos. most kéne jól lenned. most kéne arról beszélnünk, hogy mi volt tegnap a bőrgyógyásznál, ahová nagy nehezen szereztél időpontot, meg hogy porto után mikor találkozunk. 

mintha megsüketültem volna, tonnányi víz alól jönnek a hangok. és profán módon éhes vagyok, most tömöm a számba az ötödik szelet bundáskenyeret negyed óra leforgása alatt. fel akarlak hívni. megkérdezni, hogy ilyenkor mit kell csinálni. nem is mondtam soha, hogy mások előtt a pótnagyimnak aposztrofállak, miért nem mondtam. és most hirtelen azt se tudom, azt mondtam-e, hogy szeretlek. mi van, ha nem? mi van, ha azt hittem, az ölelések és a hozzádbújások helyettesítik, hogy kimondjam hangosan? nem létezik, hogy nem létezel. hívj fel. az is annyira profán, hogy ma reggel a mamma morta című dal tetszett a legjobban a maria callas-áriák közül. amikor a fiad hangját meghallottam, arra gondoltam, furcsa, de te biztos valahol vagy, másik szobában, milyen kedves, hogy felveszi neked. tényleg? - most ez visszhangzik a fejemben, a füleim még mindig eldugulva. nem akarom hallani, hogy meghaltál. vond vissza. 

én azt úgy képzeltem el, hogy nyáron minimum egy hosszú hétvégét nálad töltök a balatonon, ilyen nyugalomban amióta ismerjük egymást, először lettünk volna, séták az alkonyatban, mesék a teraszon, talán még a tóba is berángattalak volna.

most megpróbálok a szépekre emlékezni, csak ahhoz abba kéne hagyni a bőgést. teljesen le vagyok dermedve. 

én pont ma éreztem azt, hogy olyan nagyon helyén van minden. hogy olyan szépen vagyok az elengedéssel is, nagymamák és szerelmek. 

nagymamák és szerelmek. 

a szívemben találkozunk.

megint beteg vagyok, az évad megszámlálhatatlanadik náthája. jobb mostanában naplót írni, mint blogot. egyre jobban önmagam vagyok, és ez jó, mégha elég kimerítő vállalkozásnak is bizonyul. nagyon sok, amit akarok. nagyon sok, amit teszek, mire megelégszem az eredményekkel, és be tudom fejezni. 

ma azért nem bírtam ki, és elmentem elkölteni egy valag pénzt végre levágatni a hajam. még vállig se ér, és alig várom, hogy behullámosodjon. utoljára egyetemista korom közepén volt ennyire rövid, és a tapasztalatok alapján baromi gyorsan vissza fog nőni, úgyhogy most maradéktalanul ki akarom élvezni. 

ez a dal meg most annyira én vagyok.