az osztályomon dolgozó két kezdő rezidenslányt beszerveztem az egyik közelgő bulvárkongresszusra magam helyett. 

k., a kolléganőm, amikor meglátta, hogy október közepén még be vagyok osztva ügyelni, azonnal írt, hogy szerinte nekem akkor már csak tanulnom kell, átveszi. csak úgy. a múltkor azt is mondta, hogy amikor elkezdett dolgozni, én lettem a példaképe, mondjuk akkor egy másik kollégánk esküvőjén voltunk, túl jónéhányféle boron. 

valami ilyesminek képzeltem el kamaszként a karmikus körforgást.

persze a végére engem is elkapott a takonykór, de soha ennyi röhögést, magunkon, ennyi összetartozás-érzést pedig már tényleg nagyon régen. és ilyen sok emberrel talán még soha, mert anno az osztálykirándulásokon vagy táborokban mindig klikkesedtem. 

és nemtudom. azt hiszem, megismertem egy fiút. hullámzó tengeremet ambivalenciára keresztelem. itt van b.. az érzéseim iránta a múlt és a jelen, de nem lehet a jövő. és itt van ez a fiú, t., és valamiért minden reggel őt kereste a szemem, és észrevettem, amikor feszült volt az egyik vacsoránál, és olyan kedvesek a szemei, és talán lehetne ő (és én???) a jövő. 

átestem a tűzkeresztségen, a végére már egész magabiztos lettem a szövegemmel (még a schizophrenic process-kifejezést is értelmes kiejtéssel el tudtam mondani), aztán annyira megcsúsztak az olaszok a saját dumájukkal, hogy minket külföldieket jól ledaráltak, a felét se tudtam elmondani. mondjuk így is tökjó élmény volt, egyrészt, hogy tudtam kezelni, hogy change of plans, de azonnal, másrészt a legnagyobb ovációt azzal arattam, amikor a tolmácsot (ja, merthogy senki nem beszélt angolul rendesen) kijavítottam, és mondtam helyette egy olasz mondatot. úgyhogy jövőre max tíz perces szöveg, olaszul. most is kacérkodtam a gondolattal, de mégiscsak itt van ez a szakvizsga-ügy, eléggé luxus lett volna elővenni az olasz nyelvtankönyveket.

de nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy utána elmentünk a tengerhez tirreniába, és egyrészt rájöttem, hogy itt nyaraltunk e.-ékkel ezer éve, másrészt fantasztikusan gyönyörű volt, és soha nem fogom megunni azt az érzést, amit a hullámok és a sós víz illata ad. mar a dentro, mar a dentro, ismétlődtek a szavak a fejemben, és olyan nehéz volt hazaindulni.

mar a dentro, és az emberek körülöttem, akik idegenek, és mégis, klassz érzés alkalmazkodni hozzájuk, és nagyon-nagyon rég nem éreztem ezt a csapathoz tartozást, mint most. alig várom, hogy holnap a focikupa-meccsen egy utolsót szurkolhassak. (újonnan felfedezett szupererőm, hogy elképesztően jól tudok szurkolni.)

úristen.

én most itt vagyok, egyedül egy kis camera-ban, és igen, ezek a részek már nyilván részben hozzáépítettek, de én mégis arról álmodozom, kik hajtogathatták be előttem száz évvel ezekbe a szekrényekbe a ruháikat. még sose aludtam egyedül hotelban (mert a januári debreceni kongresszus szállását, aka sporthotelt, inkább munkásszállóként tudnám titulálni). szeretem a zsalugátereimet (máris a birtokos jelzőt használom, igen). szeretem, hogy ma este olaszul és franciául is gagyorásztam, érteni pedig mindkét nyelven mindent. ilyenkor az az érzésem, mégiscsak bármire képes vagyok, és nem is olyan merész egy olasz vagy francia - mondjuk egyéves - ösztöndíjról álmodozni (már ha létezik ilyen, de hát why not).

a tmobil/iphone jóvoltából az önuralmam is edzésbe van véve: valamiért az iphone-jaink mobilinternete nem működik, így csak a szálláson van wifim, ahol gyakorlatilag alig leszünk.

négy klienst (de hülye szó még ez is, de gyerekeknek sem hívhatom őket, hisz a legkisebb is 18 múlt) hoztunk magunkkal, egyszerre bájosak és fárasztóak (egész úton szópókert és egyéb hasonlóságokat játszottunk a kisbuszban). nagyon várom, hogy megismerjem a történetüket.

mondjuk úgy két órával kezdődhetne később is a program, mert most esélytelen elaludnom (túl sok az új illat és tárgy), de a holnap délután szabad, és megyünk firenzébe, és awwww. 

illetlenül hanyagolom a blogot (hanyagolom magamat, i guess). mentségem, persze, vagy milliárd akad, például valamiért tök kapós pszichiáter lettem az elmúlt időben, úgy tűnik, rajtam kívül senki nem szorong a szakvizsgám hiánya miatt. hétfő reggel pedig, amikor átadtam az ügyeletet a hegyen, indulunk olaszországba a másodállós kollégákkal kongresszusra, ésésésésésés, csütörtökön angolul (!!!!!!!!) fogok előadni egy csomó másik pszichiáter előtt (akik tényleg pszichiáterek), és tulajdonképpen rettegek. másfél hete kristályosodott a lehetőség, és annyira hárítottam az egészet, hogy egészen pontosan ma sikerült nekiülnöm megírni a szöveget, most várom a végítéletet a perfekt angol húgom cenzúráját. tulajdonképpen 18 évesen írtam utoljára angol szöveget, plusz soha az életben mások előtt nem próbáltam meg kimondani a psychiatry-szót, de amúgy minden fantasztikus, mert prato és firenze és röplabdázás is lesz, azt pedig legalább egyszer játszottam az elmúlt 12 évben. (tulajdonképpen abban reménykedek, hogy a röplabdázásom annyira emlékezetes lesz, hogy amikor az előadásra kerül a sor, a szöveg helyett a lelki szemeik előtt lebegő bénázásomra fognak koncentrálni.)

és még sosem írtam az imposztor-szindrómámról (max kommenteltem másokéhoz), de az utóbbi időben mintha erősödne. és minél jobban dicsérnek mások, minél extrémebb módon, annál erősebben érzem, hogy valójában mindent, de mindent sokkal (sokkalsokkal) jobban kéne csinálnom. a felét sem érdemlem annak, amit rólam hisznek.