az idő természetéről még mindig végtelen mennyiségűt tudnék elmélkedni. 

olyan elképesztően messze van a péntek hajnal, amikor k.-val együtt csattogunk a földszinten a mentősök felé - szemeink helyén nedves csíkok -, aztán levezetésként kiviszem a kedvenc demens nénimet a parkba, ahol mostanában szoktunk "beszélgetni", és közben elönt ugyanaz az érzés (zavar és boldogság, bökés a hasamban), ami kamaszkoromban is mindig elöntött, ha valaki felől hálát éreztem magam felé. kitalálom a mondatai végét, visszakísérem, aztán rohanok haza - mosás, dobozokban kotorászás, papírkitöltés -, aztán állami egészségügyi ellátó központ, és hihetetlen, de le tudom adni a működési nyilvántartás meghosszabbításához szükséges kérelmemet (de miért hihetetlen? miért vagyok ennyire magyar?), aztán bookline (addikció!), aztán vác, és valami elképesztő gyönyörű buszút bánkig. (a kedvenc megállóm: rád, eszpresszó.)
közben visszahívom j.-t is, irtó rossz barát vagyok, mert két napja keresett, szép dolog, hogy nem nyomkodom a mobilt nonstop, de valami okot mégis kéne adnom a barátaimnak, hogy azok is akarjanak maradni.

és imádom a tavat, megérkezni, imádom, hogy n. nem zárta be a nyaraló ajtaját, amikor elment, és nem történhet semmi baj. 

és most hétfő, mindjárt durrannak az első petárdák, a bal lapockám környékén gyakorlatilag betonmerevek az izmok a gépeléstől (8/40 tétel, eddig 16 összesen a kidolgozott, őrült vagyok, i know), m.-át felvették az álom-állására, húgomnak valószínűleg lesz lakása egy utcával mellettem (budaisznobok, apánk kitagad), pár órája még a tóban úsztam (és drukkoltam, hogy mindkét karom tudjam mozdítani), xavier rudd és the cinematic orchestra-hangok vesznek körül, és elolvadt a jégkocka a roséfröccsömben. 

nyáresti gyertyagyújtások.

újabban akárhányszor kinyitom a kórházi szobám ajtaját, egy rajzba vagy újságba botlok, ilyen a paraszolvencia a pszichiátrián. mondjuk az újságot még nem volt időm elolvasni, merthogy az öt orvosból ketten vagyunk az osztályon, és kábé harminc betegem van, akik közül huszonöttel tényleg kell is foglalkozni napi szinten. a többieknek meg tuti akkor lesz valami szomatikus nyavalyája, amikor végre azt érzem, kicsit sínen vagyok. 

(kissé őrült módon mégis élvezem.)

ma viszont sziget előtti regeneráció (cserébe a vasárnapi ügyelet után bent voltam hétfőn félhatig), az idejét nem tudom megmondani, mikor tartózkodtam a lakásomban utoljára reggel nyolc után ilyen huzamosan, mint most fogok. és tegnap megírtam az utolsó riportot is, nem vagyok tökéletesen elégedett, de azt hiszem, jelentős mértékben fog javítani a közérzetemen, hogy nem nyomaszt tovább a lezáratlan feladat. 

és persze, egy csomó embernek ígértem magam a hétvégére, ehhez képest egyre intenzívebben vágyom arra, hogy három napra elvonuljak, szakvizsga-tételeket dolgozzak ki, hasaljak a fűben.