tegnap az egyik betegem ahhoz hasonlította a szabadságomat, mint amikor valaki (ti. ő) kapott egy cuki kiskutyát (ti. engem), akit aztán 3 hétre elvesznek tőle, és adnak helyette egy másik cuki kiskutyát (ti. helyettesítő/új kezelőorvost), ami ugyebár egy nonszensz. 

egyrészt, remélem, csakis vizslára gondolt.

másrészt, ez azt jelenti, hogy ma délután ötkor kitört a vakáció, és 3 hétig zéró reggelikelés, 3 hétig zéró békávé, és holnap ilyenkor már csomó órája svájcban leszek. 

és v. ellátott egy csomó elektronikus csíkoskönyvvel, úgyhogy most már csak azon izgulok, hogy megkapjam a mammut librijében a nesbo-könyvet.

az idő nagy részében azzal áltatom nyugtatom magam, hogy alapvetően mégsem ilyen vagyok, csak a rojtos idegeim játéka, hogy egy ponton túl gyakorlatilag bármin kiborulok, hogy a napok végére már csak csendet akarok, és hogy lassan állandó mantrámmá válik a kívánság: valaki csinálja helyettem végig a másnapot. 

úgyhogy ma úgy döntök, mantrát váltok, és elindítom a visszaszámlálást, mert a mai ügyeletet leszámítva már csak 3 munkanap, és aztán a lago maggiore partján fogom süttetni a hasam, a fejemben olaszul zajló párbeszédekkel. 

legyencsütörtök, legyencsütörtök, mindjártcsütörtök.

több, mint 10 óra alvás után mintha kicseréltek volna, mondjuk változatlanul alvóscuccban flangálok a lakásban, és a sarkokban növekvő pormacskákat csak a szemem sarkából méricskélem. viszont végre abbahagytam a fejben-listák gyártását a kórházi teendőkről. a legnagyobb erőfeszítésem a mai napon a körömreszelés volt, de nemsokára összeszedem magam, mert megyek m.-hoz képkeretet válogatni és szülinapozni. ráadásul a cosban is akció van.

soha nem éreztem még ilyen erősen, mint ma. hogy ezért tanultam meg járni. hogy ma valaki több, mint tíz év hallgatás után elmondta nekem egy teljesen más apropójú beszélgetés légkörében az elmondhatatlan titkát. 

szeretem a másodállásom.

szeretem azt az érzést, ami annyira kitölt, hogy csak utólag jut eszembe azon agonizálni, mennyire nagy felelősség, mennyire sok múlik az első reakciókon, és hogy vajon alkalmas vagyok-e erre az egészre.

a pizsama-szotrik folytatásában tegnap a margitszigeten röplapdáztunk, én az újonnan beszerzett gyümölcsmintás alvós nadrágocskában. szerintem senkinek nem tűnt fel, mint ahogy néha a hálóruhát és utcai öltözéket egyaránt áruló boltokban időnként magam sem tudom, jót próbálok-e, ha csinos nyári nadrágot szeretnék. 

csupa homok lettünk, aztán az elmaradhatatlan nyáresti roséfröccs. 

és ha már az én szülinapom sose lesz júniusban, annyira örülök, hogy van egy nyári húgom. 

meg egyáltalán. hogy van egy húgom. 

hazajöttem z.-ből tanulni (nyomaszt a 200 beugró kérdéske, legalább azokat szeretném átlátni a szabi előtt), és persze a tegnap este óta muszáj mando diao-t hallgatnom folyamatosan, úgyhogy teljes az egyetemista fíling. meg az ezzel járó elemi ellenállás (tanultam már eleget, adják ide a szakvizsgát ingyen, süt a nap, a regényemet akarom olvasni stb.). meg az ezzel járó kattoghatnék.

ezen a héten valahogy minden napom olyan volt, hogy annyira sok helyen kellett és akartam lenni, hogy a végeredmény egy véget nem érő koordinációs feladat lett, és legfeljebb órákra sikerült valóban jelen is lennem. néha nagyon tudok haragudni emiatt magamra.

azok az órák viszont. a behűtött palack rosé az ésbisztró teraszán. a felforrósodott rakpart, a fiú a boltban, ahogy a kedvemért kicsomagolja a készleten lévő összes designer-vázácskát. amikor sütés után este tízkor lerogyok b. mellé a kanapéra, és magához ölel. a tegnap délelőtti röhögések, a home made szanuában összeizzadt testünk. amikor rájövök, hogy van egy új barátom. amikor rájövök, hogy m.-vel már kishíján 25 éve vagyunk barátok. az utolsó buszút hazafelé a hegyről csütörtökön. és ascher tamás háromszéken. a katona és a pintér béla társulat színészei együtt, és a dal, amitől több, mint tíz éve ráz a hideg, és az a meztelenség a színpadon, és fekete ernő arca a taps alatt.