úgy tűnik, nem feltétlen szükséges külföldig rohannom ahhoz, hogy megtapasztaljam, mennyire csodálatos dolog egyedül elveszni egy idegen városban. hogy egészen véletlenül rábukkanjak a rendőrség szecessziós épületére meg szabómagda iskolájára meg egy nagyon fancy romkocsmára,  aztán becsípjek egy pohárka gintonictól, aztán széttáncoljam a cipellőim magam a gálavacsorán, és még wellnesskedjek okosodjak is egy csöppnyit. meg kell mondjam, nagyon tetszik ez az újonnan felfedezett harmónia. hogy ugyanúgy élvezem az egyedül-élményezést, mint a túltolt szociális életet, és mindkettő boldoggá tesz, de egyik hiányától se vagyok frusztrált. 

a másik elképesztő felfedezés pedig, hogy hónap vége van és v-a-n p-é-n-z-e-m. 

megyek is gyorsan tenni ellene, ha már cos meg nanushka meg punch store-akciók vannak.

csak tíz év múlva ne ez a dal 

legyen.

megint a buszok ablakából, megint a kirakatok.

most éppen csodagyönyörű székek, amiket - jól kitaláltam - a magánrendelőmbe például.

most mindjárt visszatörlök, mert nem nyilvánosan kéne szublimálni.

és nem kéne megint ügyelni, és az insomnia se kéne.

hanem örülni, hogy haladok a feladataimmal, megírtam az első riportot, csoportot tartok az addikton, és már nem szorongok, hanem flowban vagyok az efféle új helyzetektől.

és mégis.

van ez a legmélyebb mély magom, ami miatt a leghatalmasabb magabiztosságom is romba dönthető. 

szeretsz-e.

és már megint elfelejtem. hogy az előbb még elképzeltem magam, ahogy a csodagyönyörű székben ülök valami egyszerű, letisztult blúzban és farmerban, és figyelek, és tükrözök vissza empatikusan, és minden nyugodt és sötétkék és bársonyzöld.

százféle változatban.

néha a mindfulness inkább átok, akarja a halál folyton a jelent érezni.

aztán kikecmergek magamból, jól kitaláltam, na, ha valami, hát stratégia az akad bőven.

de azért

nehogy majd ez legyen.

megint meghalt valaki, akit nagyon szerettem, persze kilencvenhat éves volt, semmi tragikus hirtelenséggel. napok óta búcsúzkodom tőle gondolatban, gyűjtöm a cuki meg a vicces emlékeket. nem megyek a temetésre, ezt tegnap döntöttem el végleg. annyira érthetetlen, hogy miért az a gyász és az elengedés helyes (társadalmilag kötelező) formája, azok a szertartások annyira nélkülözik az intimitást, hogy rám inkább ellenkezőleg hatnak.

azon gondolkodom még, hogy bárcsak tudnék aszerint élni, hogy senkit ne bántsak meg, ki tudja, mit hoz a holnap. annyiszor tudom már a mondataim közben, hogy nem szabadna őket kimondani.

azon gondolkodom, hogy mennyire szerencsés vagyok például a tegnapi napért. inspiráló huszonkevésévesek, aztán inspiráló kilencvenöt éves, persze ebben is a végletek. 

azon gondolkodom, hogy ma is elképesztően jó dolgom van, mert brunch és mandala day spa és masszázs.

azon gondolkodom, hogy kicsit félek az elkövetkező hónapoktól hetektől, de biztos nosztalgiával fogok visszagondolni, amikor végre túl leszek mindenen.

vannak ezek a florális szecessziós motívumok a hősök terénél a házon, amit minden nap látok a busz ablakából, és nem tudok betelni vele.

és vannak ezek a gondolatok, amik megfogalmazhatatlanok, és mégis meg akarom fogalmazni őket.

hogy 

a reggeli fények az andrássy úton, amikor az égősorokat még nem kapcsolják le, de már halványrózsaszín és kék az ég, és én napok óta tíz perccel hamarabb kelek fel, hogy láthassam őket.

a délutánonként egyre később lemenő nap, ahogy még aznap utoljára.

ránézek a töredezett homlokzatokra, és nincs mit tenni, elszorul a szívem, amiért olyan gyönyörűek, amiért láthatom őket.

a cigarettafüstöt kétségbeesett eltökéltséggel fújó kamaszlány tekintete.

a fiú, ahogy újra és újra beletúr a hajába, és igazgatja, és igazgatja.

hogy

a múltamat látom bennük, ahogy minden tükröződő felületbe újra és újra belenézek, és igazgatom, és igazgatom, de sose leszek az, akit elképzelek önmagamnak.

hogy

a lány blogja, aki most lett 25 éves, és mintha magamat olvasnám, amikor 25 lettem, és sehogyse voltam elégedett, hiába voltam annyi minden, hogy lettem volna elég.

ebből kiindulva mennyire féltem az újabb  - magam szabta - határvonaltól.

szerencsére baromi nagy szakadék van a 25 és a 30 között.

most se tartok ott, ahol képzeltem, hogy tartani kell ilyenkorra, de valahogy az elmúlt öt évben, észrevétlenül mégis megtaláltam önmagamat ebben a rengetegnyi tökéletlenségben.

hogy

valaminek vége van.

valami új kezdődik.