1 év

és akkor itt vagy te - annyira szöges ellentéte sok mindenben a bátyádnak, hogy mintha direkt szívességet tennél nekem (és magadnak), hogy véletlenül se juthasson senki eszébe az összehasonlítgatás.

nem vagy te hasonló senkihez, akit ismerek, a nyugodtságod, ahogy elmerülsz a szemlélődésben, ahogy lelkesedsz a dolgokért, önmagadért. jó érzés látni, hogy már most megállnád nélkülem a helyed a világban, azok a majdnem-fekete szemeid egyszerűen mindent látnak és tudnak. szeretem a gurgulázó nevetésed, az izgatott és öntudatos felkiáltásaid ("bá!", "be!", "má!", "teteee!"). szeretem, ahogy paskolod a cuki pocakod körül a vizet, és örülsz a szemedbe fröcskölő vízcseppeknek. szeretem a kíváncsiságod, az étvágyad, a tokád ráncait. szeretem, ahogy felhúzod az orrod, amikor nagyon izgatott vagy, és szeretem, ahogy az egy éved minden önérzetét beleadod a sértődéseidbe. szeretem, ahogy figyeled az embereket, és rájuk szólsz, ha ők nem figyelnek kellőképpen rád. 

végül senki nem nyert fogadást a családban, mert hatodikán tettél először néhány tapogatozó lépést kapaszkodás nékül, és azóta sem sietsz ezzel a séta-témával. és ezt is szeretem benned, a komótosságodat. magabiztosságra tanítasz és jelenlétre. 

és annyira, de annyira kíváncsi vagyok, hogy még milyen leszel, kisfiam. 

3 év

péntek délután 13:22-kor volt három éve, hogy anya lettem. hogy a te anyukád lettem. az az eufória, amikor kicsusszant belőlem a sikamlós és forró tested, a hangod, a védtelenséged. az első hónapok itthon, átvirrasztott éjszakák, a telefonomon megnyitva mindenféle cikk a hasfájósságról és babarefluxról. ragadós anyatej-foltok mindenhol. az első alkalom, amikor a hordozókendőben a mellkasomra simultál, és úgy sétáltunk a patakparton. az első, nem csupán reflexes mosolyod arra a hülye katicára a kiságyforgódon. az első mosolyod a szemembe nézve.

nagyon távol vagyok azoktól az anyáktól, akik csak a jót mesélik el, akik még a húszperces etapokban alvó csecsemőjük mellett átélt alvásmegvonást vagy a délutáni alvásokkal való dacolást is képesek cukormázzal leönteni. nem, én nem vagyok ilyen szelíd, és képtelen vagyok ekkora önfeladásra - már eleve, hogy önfeladásként élek meg dolgokat, ugye. én ordítok és dacolok veled, aztán megyek bocsánatot kérni, reflektálni önmagamra egy három éves gyereknek is érthető szinten. miattad tudom, hogy mennyi eltemetett gyerekkori hiány mozog bennem, de azt is miattad tudom, hogy tényleg bármire képes vagyok. 

hálás vagyok, hogy osztod a könyvek iránti rajongásomat, és néha megengeded, hogy esténként válasszak olvasnivalót magunknak én is. hálás vagyok, hogy élvezed a hosszú sétákat, és hogy annyi minden érdekel (persze, a kedvencek továbbra is a tömegközlekedési eszközök és az állatkerti állatok). hálás vagyok, hogy esténként még visszahívsz az ágyadba, és a testembe motyogod, hogy nagyon szeretlek, mami. hálás vagyok, hogy máris van önálló véleményed, és tudod, mit szeretnél (mondjuk egy dunaparti szülinapi estét vagy egy kis kék oroszlánt ajándékba). szeretem, amikor olyan elmélyülten játszol a kertben vagy a szobádban, hogy összerezzensz, amikor megszólítalak. szeretem, hogy együtt várjuk az új élményeket, hogy lelkesen veszel részt az ötletelésekben mindig. szeretem, hogy mered kifejezni az érzéseidet (és igen, olykor irigyellek is, amiért neked szabad). szeretem, hogy érzékeny vagy, és nem könnyű elnyerni a bizalmadat, viszont ha valakit elfogadtál, akkor ahhoz olyan kedvesen ragaszkodsz. szeretem látni, hogy mennyire szereted a nagyit és n.-t.  

szeretem veled a kalandokat, legyen az vadaspark vagy a kelenföldi vasútállomás. 

de a legnagyobb kaland mégiscsak az, hogy az anyukád lehetek.

engem teljesen magába szippantott han kang. képtelenségnek érzem elszakadni a világától, miközben mindhárom magyarul megjelent regényét elolvastam, miközben sokszor fizikailag fájt olvasnom őt - ahogy a szereplőinek is sokszor fizikai síkon volt lehetetlenül fájdalmas a létezés. ahogy ábrázolja a testet, ahogy ábrázolja a társadalomban való (nem)boldogulást, ezeket a rendkívül törékeny és tehetetlen embereket, egyszerre gyönyörű és brutális. a görög leckéket nehezebb volt olvasnom, mint a másik két könyvét, pedig a növényevő bizarr (pszichotikus) világa sokkal sötétebb képet festett a koreai női sorsról. (durva különben, hogy a növényevő női főszereplője meg sem szólal szinte, történetét három másik elbeszélő szemüvegén keresztül követjük végig, a görög leckékben pedig a megnémult női főszereplő fejezetei harmadik személyben íródtak, míg a vakság felé haladó férfi főszereplő egyes szám első személyben monologizál.)

segített, amikor elkezdtem inkább versként (egy nagyon-nagyon szabad versként) tekinteni rá, nem próbálni keresni a logikát abban, hogy mondjuk egyes fejezeteinek miért ad vagy miért nem ad címet. segített, amikor egy koreai-magyar fordító elárulta egy interjúban, hogy milyen kultúrája, hagyománya van az országukban az elénekelhető műalkotásoknak. 

ennek a regénynek az utolsó előtti fejezete már teljesen evidensen vers. ha tudnék festeni, csodaszép lenne. úgyhogy ezt most itthagyom.

Mélytengeri erdő 

Egymás mellett feküdtünk a víz alatti erdőben.

Ahol nincsen fény vagy hang.

Nem lehetett látni téged.

Ahogy engem sem.

Egészen addig a halk hangig,

mikor aprócska buborék jelent meg

az ajkaid között,

míg ott feküdtünk.

Túlcsordult benned a vágyakozás.

Még rémisztően

sötét volt,

sötét, akár a szürkületből mélyülő éjszaka.

Sötét, mint az élőket nyomásával összelapító mély tenger.

Mutatóujjaddal a vállam húsára írtál.

Erdő, erdő, írtad.

A következő szóra vártam.

Amikor nem jött több szó, kinyitottam a szemem, és a sötétbe bámultam.

Annyira közel voltunk akkor.

Szorosan egymás mellett feküdtünk, összeölelkezve.

Az eső tovább kopogott.

Valami eltört bennünk.

Ott, ahol nem volt fény és hang,

a nyomástól szétporladt koralltöredékek között,

testünk felfelé lebegett.

Nem akartam elindulni a felszín felé,

átkaroltam a nyakadat.

Megragadtam a válladat, megcsókoltam.

Aztán, hogy ne csókolhassalak többet,

az arcomat fogtad, és kiadtál egy aprócska hangot.

Akkor először. Vékony falú, törékeny, mint egy buborék. Kerek.

Belémszakadt a lélegzet.

De te lélegeztél.

Hallottam, hogy tovább lélegzel.

Aztán lassan felfelé lebegtünk.

Fel a ragyogó vízfelszínre,

majd ki a partra, hánykolódva.

Félelmetes volt.

Nem volt félelmetes.

Sírni akartam.

Nem akartam sírni.

Mielőtt teljesen elszakadtunk volna egymástól,

lassan megcsókoltál.

A homlokomat.

A szemöldökömet.

A két szemhéjamat.

Mintha az idő csókolt volna meg.

Ajkunk minden találkozásával csak tovább gyűlt a sivár sötét.

Hóként tornyosult a csend, a mindent kioltó hó.

Némán, fel a térdünkig, a derekunkig, az arcunkig.