újabban csoda történt, és amióta napi egyet alszik á., le tudom tenni közben az ágyba (eddig nappal kizárólag a hordozóban tudott aludni, jó esetben elég volt maga a függőleges pozíció, rossz esetben végig sétálgatni is kellett vele), és van időm olvasni. csomó könyvvel végeztem azóta, mondjuk olyan telhetetlen-mohó iramban, hogy a nagy részükből semmi nem fog megmaradni hosszútávon (szerintem már most keverem a két legutóbbi murakami-regényt, bár a kurblimadár ezerszer jobban tetszett, mint a világvége).

ma a jó anyák iskoláját olvastam ki, ezt is rohamtempóban - de ezt most inkább azért, mert nagyon-nagyon reménykedtem a happyendben, annyira kiborító volt az egész történet. az járt közben a fejemben, hogy vajon minden anyuka eljut-e egyszer arra a pontra, hogy kis híján valami tényleg ijesztőt tegyen (a történetbeli nő több, mint két órára egyedül hagyja a gyerekét a járókában, amíg ő elmegy a lakásból), amit soha ép ésszel, kipihenten, nyugodtan, feltöltődve nem tenne meg. vagy inkább megfordítom: vajon van olyan anyuka, aki soha nem jut el semmiféle ijesztő, szégyenteli gondolatig? a konkrét tettet nehéz a magaménak éreznem, de simán bele tudom magam élni abba a lelkiállapotba, amiben frida egyszerűen semmi mást nem érzett megoldásnak, csak azt, hogy elmeneküljön - csak fél órára, szólt az eredeti terv - otthonról, a sírás elől, a mindig-kell-valamit-csinálni elől. szinte minden nap van olyan pillanat, amikor azt érzem, hogy ha most egy kicsit nem lehetek önmagamé, akkor szétrobbanok. (néha robbanok is, ilyenkor csattanva repül pár játék a dobozába, mert általában rámolással vezetem le a feszültségem.) 

és minden nap van olyan pillanat, amikor úgy érzem, semmi másra nem vágyom, csak itt lenni ennek a kisfiúnak, és ahogy látom a nagyobb gyerekes barátnőimet, a következő nemkevés évben még ugyanezen a hullámvasúton fogok ülni.