egy éves lett a héten á., a nekem legtökéletesebb kisfiú. már több, mint egy hónapja futok utána, a házban, a játszótereken, a kertben. egyre több mindent értünk egymásból, ő az apró feladatokat, én a szótagkezdeményeket. a kedvenc plüsse a panda ("pa!"), a kedvenc gyümölcse az eper ("pe!"), a totemjátéka pedig a locsolókanna ("ta!"). szeret biciklizni és szereti a szép nőket (a kedvencem, amikor a tavalyi nőklapja elején meglátja az ikrekkel állapotos borbély alexandrát, majd lelkesen sikongat, majd zavarba jön és az állát leszegve szégyenlősködik. annipanni nagyjából ugyanezt a rekaciót váltja ki, szóval egyelőre lehet szőke vagy fekete, nem válogatós).
lövésem sem volt egy évvel ezelőtt, hogy ez ennyire pokoli nehéz lesz. mondjuk aztán eléggé hamar leesett, és most néha már azon csodálkozom, hogy még mindig életben vagyok. valószínűleg épphogy annyit alszom az elmúlt másfél hétben, hogy ezt abszolváljam (legalább kinőhetnének egyszerre ezek a fránya fogak, bele se merek gondolni, mennyi van még hátra).
folyamatosan a két véglet között vagyok kifeszítve: egy hónapot (évet) szeretnék egyedül és felelősség nélkül, egy pillanatra sem tudom elképzelni nélküle az életem.