a héten pszichoterapeuta lettem, kamaszkori vágyaim ezennel teljesülve (oké, nem írtam regényt, de nem is vagyok benne biztos, hogy azt tényleg szerettem volna, vagy csak jól hangzott, ha már úgyis írtam állandóan a naplómat meg a drámai novellákat-verseket). egyelőre leginkább lóg a levegőben az egész, annyira más most a fókusz, örülni is főleg annak örülök, hogy újra á.-nal töltöm a napjaim (az utolsó hétre v. szabit vett ki, és főleg ő volt vele, ami a végére már nagyon-nagyon nehéz volt mindhármunknak). egyre cukibb, egyre több szót ért, kiakad, ha háromnál kevesebb mesét olvasok neki egyhuzamban, kapaszkodva mászkál nagy büszkén a bútorok mentén, lelkesen barátkozik, és akárhova megyünk meghódítja a női szíveket a szégyenlős vigyorával. naponta leszek irtó mérges rá valamiért, amiért nyilván nem kéne, és naponta döbbenek rá, hogy elképzelhetetlen lenne nélküle az életem. 

jó lenne egy érzelmi nagytakarítást tartani nekem is, ahogy i. írta egy ősrégi posztjában (elkezdtem behozni az altatások alatt a blogolvasós lemaradásaimat, juhúú). mert egyfelől, igen, született bennem-belőlem valaki új, másrészt, tökre meghaladott régi mintáimhoz regresszálok újabban. a viharaim többségét a hormonokra fogom, talán nagyrészt joggal, mert fizikailag is érzem a hullámokat (remélem, a klimax ennél egyel kíméletesebb lesz), de mindent azért nem magyarázhatok a biokémiával (pláne most, hogy terapeuta lettem). az biztos, hogy e. viselkedése meglehetősen ütős sebet ejtett az önbizalmamon, már ami a barátságokat illeti. mivel a kiindulási fájdalmát létjogosultnak gondolom, nem igazán tudok rá haragudni, és elfogadom, hogy ahogyan bánik velem, azt érdemlem. viszont ha ezt érdemlem, akkor nem vagyok jó barát, akkor valamit vétettem ellene (a teherbeesésen kívül), és mivel nem tudom, hogy mit és mikor, még annál is rosszabb vagyok. és bár az önérzetem és nárcizmusom a háttérben fel-felhorkant időnként, alapvetően össze vagyok zavarodva. ezt onnan tudom, hogy sok más barátommal is totálisan bizonytalanná váltam, de annyira, mint utoljára a húszas éveim elején. csak most nem azon agonizálok, amikor valaki nem válaszol a kérdéseimre, hogy nem vagyok szerethető (szóval ennek akár örülhetek is), hanem hogy vajon ő is gyűjt-e valami fájdalmakat velem kapcsolatban, és várja-e az apropót, amikor faképnél hagyhat. és a legkínosabb, hogy még rákérdezni sem merek, mert az meg milyen egocentrikus viselkedés már, egy teljesen közömbös vagy tőlem független tettbe önmagamat látni. amúgy is hallom visszhangként, hogy mit mondanék bármelyik kliensemnek, aki hasonlókon rágódik, hányezerféle egyéb ok lehet egy kérdés megválaszolatlanul hagyása mögött. szóval érdekes, hasított helyzet ez: egyfelől a legnagyobb teljesség és bizonyosságtudat, másfelől totális kamaszkori érzelmi káosz és önmegkérdőjelezés. jó lenne valami építkezőset kihozni belőle. 

addig is, elkezdem megvalósítani a szokásos vizsgaidőszakos mit-szeretnék-csinálni-ha-túlleszek-rajta-listám tételeit.