kb. két hete kezdtem el megfogalmazni egy bejegyzést arról, hogy sosem gondoltam volna, hogy ha valaha kisbabám lesz, az egy határvonalat fog jelenteni. nem az életszakaszaim között (az azért világos volt), hanem hogy a világ női hirtelen mintha két részből állnának: akiknek lesz/van gyerekük, és akiknek nincs. mindenki viszonyul valahogy, és sosem vettem észre ezt a határvonalat, amíg a másik csapatba tartoztam, talán mert én nem éltem meg se így, se úgy az odatartozást.

aztán elvittek az események és a visszakapott energiám, az utolsó munkahónap, a lopott wellness, életem első kerékcseréje, a majdnem-házvásárlás, a végre-tavasz. és persze maga az idő is segített abban, hogy reális méretűvé zsugorodjanak a megbántott kérdőjelek a fejemben. igaz, e. elvesztésének a súlya nem hiszem, hogy reális méretűvé tud zsugorodni a közeljövőben, de egyre halkabbak azok a hiába-igaz mondatok a fejemben, amiket még gondolni is utálok, mert kicsinyesek, és mert azon úgyse változtatnának, amin minden porcikám változtatni szeretne. újabb lecke arról, hogy ugyan továbbra is nehezen viselem a kontrollvesztést, de már elaborálom magamban a feloldatlan feszültségeket, és ez jó.

a kisfiam pedig egyre valóságosabb, apám szülinapja óta érzem a ficánkolásait, és nem hiszem, hogy az apró lökései keltette érzéshullámokra vannak kimondható szavak. olvasom most neki knausgard őszét, valahogy egyelőre jobban rááll erre a szívem, mint a mesekönyvekre, pedig azokból is beszereztem már párat. minden reggel megosztom vele a napi terveket, este pedig megbeszéljük, hogy mi történt konkrétan aznap, és ha egy terápiás ülésem keményebbre sikerül, utána arról is mesélek neki. vajon ő hogyan éli meg az én élményeim, annyira kíváncsi lennék.

mostanában, évek óta először, nem érzem elégnek a hálát, amire képes vagyok.