nem egyszer ültem neki gondolatban írni, aztán ha írtam is, inkább napló lett a vége, semmi kirakatba rakható. 

onnan tudom, hogy biztosan öregszem, hogy rétestészta helyett egy szemvillanás a nyár. közben mégis, mintha millió éve lettek volna a cabo sardao hullámai, millió éve az ilha verde fejnagyságú kék és rózsaszín és lila hortenziái. 

kicsit félve vallom be, hogy a három hét minden csodája ellenére a leginkább arra a két héttel ezelőtti bánki hétvégére vágyom vissza, amikor azt hittem, hogy itthon felejtettem a telefontöltőmet, és így legalizáltam magamnak, hogy ne érezzem azt az állandó rendelkezésre állást, amit nem is tudtam előtte, hogy mennyire érzek. olyan paradox dolgok ezek: feltöltődni a terápiás ülésekből, mégis legszívesebben leülni a híd közepén hazafelé sétálva, feltöltődni az emberekből, akik az életem, mégis örülni másfél nap csöndnek.

egyre több csönd kell, és ez jó, mert bevallom, és ez nehéz, mert közben most keresünk v.-ral közös albérletet, és mert meggyőződésem, hogy ha teljes csönd lenne az életemben, akkor nagyon szomorú lennék. így könnyű a magányra vágyni, hogy évek óta sosem éreztem magam magányosnak. így könnyű a magányra vágyni, hogy népszerű vagyok, hogy nem egy emberrel tudom, hogy szó nélkül mellettem lenne a bajban.

még mindig szokatlan különben, ilyen beképzelt mondatokat leírni, elindul a gyomromból a régi feszítő érzés, aztán meggondolja magát mégis.

jól teszi.

a másik szokatlan, amikor önmagammal kapcsolatos olyan meggyőződések cáfolódnak meg, hogy kénytelen vagyok újrarajzolni az identitásomnak legalábbis egy részét. például, akárhogy is akartam, nem tudtam izgulni az előző heti előadás előtt, direkt nem készültem agyon magam (értsd: nem próbáltam el a szöveget, csak kétszer, az idő keretek miatt, és végül egészen másképp mondtam), és irtóra élveztem. irtó klassz lenne tanítani (is). például, többszörösen kiderült, hogy ha nem is szupertehetségesen, de jól tudok tájékozódni.

bár néha azért, remélem, eltévedhetek még.