vágtatnak a hetek, egyszerre rövid az idő, és mégis, millió dolog fér bele vasárnaptól vasárnapig. most is egy vasárnap van, amikor megígértem magamnak, hogy megírom a maradék esetdolgozatokat (és ha ezt itt leírom, akkor végképp muszáj leszek megcsinálni). még mindig hihetetlen, hogy ez a covid-dolog az új életünk, és néha nagyon kell koncentrálnom, hogy tudjam, 2020 elmúlt, másik év, másik tavasz van. 

amióta újra vannak éttermek, minden nap megyünk valahova, bobo, budapest garden, pingrumba, vietnámi gulyás, gepárd és űrhajó. v.-ral tulajdonképpen most kezdtük a valódi randijainkat, pár hónapnyi csúszással. nem tudom különben, találkoztam-e már ennyire jóember-férfival, mármint testközelből. tetszik a jóembersége, tetszik a kedvessége, hogy figyel, hogy türelmes, hogy kapok tőle mindig virágot, mert amikor az első néhány alkalommal járt nálam, mindig volt tulipán az asztalon, és ezt megjegyezte. egy hónapja volt kb., amikor a hűvösvölgyi kéktúra-szakaszt jártuk, hogy mindkettőnknek rossz kedve volt igazából, vagy nem is rossz, csak olyan elég volt a homeoffice-ból (v.) és elég volt az impulzus-nélküliségből (én). kiderült, hogy mindketten ugyanabban a cipőben járunk, és akkor fogalmaztam meg először fennhangon, hogy hónapok óta nincs bennem az az energia és lelkesedés, ami egyébként annyira én vagyok. szóval megállapítottuk, hogy nagyon kíváncsiak vagyunk a másikra enélkül a karantén-letargia nélkül, és irtó hálás vagyok magunknak ezért a kíváncsiságért és kitartásért. annyiszor kiabáltam már el, de megkockáztatom újra, hogy ez most valami igazán jó. 

közben a munka is egészen szuper megint, vannak izgalmas és szeretnivaló betegeim a kórházban, az egyik legrégebbi pszichoterápiás kliensemmel most tervezzük a lezárást, ami egy olyan sikerélmény (eleve az egymásra hangolódás, amiben egyszerre fogalmazódik meg bennünk ugyanaz), hogy legszívesebben világgá kürtölném, milyen büszke vagyok rá, hogy honnan jutott hova. a magánrendelős csapat külön fejezet, hogy lehet ekkora mázlim velük is, tegnap volt közös sütögetés, játék, nagy röhögések. 

ez a csapat-dolog, amiért a leghálásabb vagyok az életem minden területén. még az oltóponton is, olyanokkal dolgoztam együtt az utóbbi pár alkalommal, hogy fel se tűnt, hogy 10 órán át ott ülünk, annyit nevettünk és annyira automatikusan dolgoztunk egymás keze alá. 

úgyhogy most már csak azért is meg kell írnom a dolgozatokat, hogy a kórházi bandával is tudjunk szervezni valamit.