amíg ez van, azt érzem, megint mindenem van. talán túlságosan erős ez az érzés, időnként megnehezíti az akarást. (nem mondom, azért teneriféről vagy svájcról álmodozom időnként erősen, és m. is eszembe jutott, amikor mesélte, hogy az utazásait ő triplán élte át: előtte, amikor oda-vissza kiolvasta az útikönyvet, közben és utána, amikor újra kiolvasta az útikönyvet, hogy jól az emlékezetébe vésse, amit látott. talán útikönyvezni kéne nekem is, közben nélkül.)

tegnap építettünk téglából tűzrakó-helyet a kertben - pont elkezdett zuhogni a hó, mire meggyújtottuk a tüzet. magamba olvasztottam fél zacsónyi pillecukrot, aztán órákig ültünk ott, hóban, fények játékában. 

néha az az érzésem, sorsfordító döntés előtt állok. néha hiszek abban, hogy ezt döntésként meg lehet hozni, néha kiröhögöm magam, te a szív lánya vagy, te okos, te. néha szívesen elbújnék magam elől, néha órákig nézek csak befelé. ha lehámozom magamról a társadalom vélt-valós elvárásait, ha lehámozom a vágyat, hogy akik szeretnek, azoknak örömet adjak, meglehetősen nagy zűrzavar és félelem marad. hogy mi ki nem akarok lenni, pipa. hogy mi ki igen, az már kissé diverzebb. 

most mindenesetre jó így. a téglacipeléssel, a sebhelyekkel a kézfejemen, a visszakapott futással a nógrádi tájban, a barátaimmal, a szabadságommal, a ruhák helyett binge-könyvvársálásaimmal.

ezt tudom akarni.

se több, se nemtöbb vagyok aktuálisan.