kattogok egy csomó mindenen.

hogy hova ment el megint a nyár, a biciklizések a munkába, a rámtapadt ing, nagyjából ez van meg, és persze az a pár nap olaszország. 

hogy valami hiány, az van most, de attól, hogy nemjól, nagyon messze vagyok. talán jobb lenne, nemjól lenni most. 

hogy amire vágyom, hiába vágyom jól, mégsem zökkenőmentes. interperszonális bakijaimat objektív fejjel, de elkövetem újra. (vagy ez lenne a szerelem per definitionem?)

hogy tanulni kéne, mert mindjárt vizsga, de nemtudok, de nemtudok, de nemtudok.

hogy az egyik betegemtől megint elképesztő, mennyit tanulok, és annyira hálás vagyok, amiért ő is engedi tanítani magát, nyolcvan éves, és mégis képes, és én hiszek benne. 

hogy a héten voltam egy fiú röpicsapattal beszélni (irtó szexik by the way), és vállalhatok-e olyan feladatot, aminek a tökéletes megoldását nem tudom előre.

hogy van, akinek az én apukám tulajdonképpen a vágyott apuka, és annyira dühös tudok lenni ilyenkor az apukáinkra.

hogy néha annyira dühös vagyok amúgy is. 

hogy félhold van, és ülök a kertben, és álljon meg az idő.

hogy mutathassam meg mindenkinek, aki most a szívemben van, hogy mi van a szívemben.

hogy hiányzol.