tulajdonképpen ezt a posztot egy hete írtam meg fejben, amikor már a visszaúton futottam a fótin,  és egészen olyan volt, mintha repülnék. arra gondoltam, hogy mennyivel jobban megy a futás, ha nem próbálom magam visszafogni közben. tartalékolni, belátónak lenni, aggódni, hogy nem fogom bírni a tempót. olyan ez, mint az éneklés a kórházban (az egyik szkizofrén beteg zseniálisan zongorázik, és a karantén-időszakban elkezdtük próbálni a hallelujah-t), biztos voltam benne, hogy azon a magasságon nekem a fél dal se fog kijönni a torkomon. aztán elkezdtem merni kiengedni, és nem menekült el sikítva senki a sokadik ismétlésnél már a legmagasabb részeknél is tudtam szabályozni a hangszínem. 

és, azt hiszem, ez az egész analógia áttehető az érzésekre. több fontos ember is mondta már életemben, hogy slow down, adjak kevesebbet, legyek kevesebb. és biztos vagyok benne, hogy igazuk van, csak nekem mintha más lenne a működőképes recept a boldogságra.

szóval, a valódi lényeg nyilván nem a futás, ami nagyrészt akaraterő (meg egy kis genetika), és nem is az éneklés, hanem az érzés közben. hogy tessék, itt vagyok, ez vagyok, ha nem tartom magam vissza, ha nem félek a következménytől, ha nem tartalékolok későbbre. hogy itt van bennem ez a hatalmas, mindig is visszanyomott lendület. 

hogy akkor repülhetek.