valahogy kéne ezt most szublimálnom. hogy t. az egy héttel ezelőtti hálaadás, a gyönyörű virágcsokor, a cuki mondatok és meglehetősen szenvedélyes csókolózások után gyakorlatilag szó nélkül eltűnt. najó, nemigaz, mert kaptam még pár nap múlva egy mea culpázó üzenetet arról a sok mindenről, ami összejött, és ami miatt megzuhant és köddé vált, meg arról is írt, hogy másnap hív. aztán nem hívott, hanem én próbáltam őt, aztán kedd éjjel - megállítandó a rámtörő impulzusokat - inkább kitöröltem a számát. azt hiszem, nagyjából bármit (de legalábbis megzuhanások és elvonulások terén meglehetősen sok mindent) megértek és bármilyen lelki történéssel empatizálok, de sose tudtam mit kezdeni se a hallgatással, se a várakozással. gondolom, akkor ez lenne az aktuális lecke, csak valahogy pont nem tanulást terveztem a szakvizsga utánra. 

(valamiért amúgy elhiszem, hogy igazat ír, a sok lefuttatott egyéb forgatókönyv ellenére, szóval még a segítő énemet is birizgálja, hogy nem segíthet.)

amúgy meg szublimál a fene. inkább elmesélem, hogy milyen gyönyörű orchideát (aka szakorvos-virág) kaptam a nővérektől, hogy mennyire szuper volt a kedd esti koccintás a kollégáimmal, hogy tenyéren vagyok hordozva, amióta visszamentem dolgozni, hogy szombat este a lukácsban áztattuk habtestünket b.-val (és még i. is a nyakamba ugrott váratlanul), hogy szerveződik a februári szicília, hogy valamelyik éjjel szállingózott a hó, amikor sétáltam haza, hogy végre érzek éhséget, hogy vettem úszódresszt, és alig várom, hogy szembesüljek azzal, mennyire nincs vízi állóképességem felavassam. 

ha az ajtón való kilépésem pillanatától számoljuk, már több, mint három napja szakorvos vagyok. lassan nem csak kimondom ezeket a szavakat, hanem érzem is. nehéz eldönteni, az előtte érzett feszültség lassú lecsengése miatt nem alszom, vagy mert egyszerűen túltölt a szeretet meg a hála. sokszor hiszem azt, hogy az olyan norvégerdős vagy amalfi tengerpatján a sós vízben hullámzós hatalmasság-élményeket nem lehet überelni, de azt hiszem tévedek. ezt nem lehet überelni. a felesleges-számolni-hány üzenetet előtte-utána, a telefonokat, a legváratlanabb helyekről érkező megerősítéseket, a szerdát és a mát a munkahelyemen, a barátaim és a kollégáim büszkeségét és boldogságát. nagyon szeretem őket és nagyon szeretnek. és most nem az lesz a következő mondatom, hogy nem is értem, miért, hanem lubickolok tovább, és közben abban is lubickolok, hogy megengedem magamnak ezt a lubickolást. 

olyan nehéz volt csak egyetlen papírfecnit (najóó, titokban kettőt) teleírni a háláimmal tegnap este. és itt volt t. is picit a bulin (aka hálaadásnapi nagy zabáláson). és tegnap fogtuk meg először egymás kezét, amikor a kocsijához kísértem. 

(wish i have it now)

most az van, hogy konkrétan szorongok attól, hogy merészelek nagyjából fél óráig nem tanulni (és nem azért, mert épp hív valaki épp, érdeklődni vagy segítséget kérni). hogy én mennyire gyűlölöm ezt, a flexibilitásom teljes hiányát (orbitorfrontális kéreg? cinguláris kéreg? nucleus caudatus? szerotonin? dopamin?). tényleg, mint egy kényszeres, most épp tartom vissza magam, csak én nem a sütő kikapcsoltságának ezredszeri ellenőrzésétől, hanem például attól, hogy most azonnal (1) abbahagyjam a lustlákodást (aka blogolást), vagy (2) külső megerősítő után nézzek, hogy valóban nem követek el óriási hibát és bűnt, ha most írok egy bejegyzést.

amit napok óta szeretnék már, mert tudom, hogy az orvosis bejegyzéseimet is tökjó volt később visszaolvasni, segítenek értékelni az életet az unalmasabb napokon, vagy túlélni - teszem azt - egy újabb vizsgafelkészülést.

mert tudom én, hogy volt már ilyen, éreztem már ezt, ó, de hányszor. hogy nem tudok semmit, nem jegyzek meg semmit ("jé, ezt ki írta? én?!? ezt meg ki húzta alá kétszer vastagon? biztos nem én."). aztán meg orvos lettem. és azóta eltelt több, mint öt év, és lett orvos-identitásom, és elég jó pszichiáternek is van merszem tartani magam. még akkor is, ha nem teljesen értem a GWAS-vizsgálatok mechanizmusát, vagy nem tudom megjegyezni ezeket az átkozott agyi konnektomokat, vagy hogy mikor alkotta meg Hathaway és McKinley az MMPI-t (najó, azt pont tudom, hogy 1945, basszus).

miért ilyen nehéz a valóságban maradni ennyi papír és betű között? annyira hiányoznak az emberek (a barátaim, a kollégáim, a betegek). 

de hogy valami pozitívat is írjak: egész nap a fejemen hagyom az éjszakai ránctalanító krémet, szóval hiába fogytam csonttá-bőrré, legalább ráncos nem lettem. és ma fittyet hányok magamra, és elmegyek n.-val az új szamosi zsófia-filmre. és már csomó barátom igent mondott a hálaadásnapi vacsira, szóval, azt hiszem, még nem utálnak.