rég éreztem már olyan győzelmi mámort, mint amikor tegnap este megnyertük a helyi kvízt, pedig csak hárman voltunk, mert á. az utolsó pillanatban bemondta, hogy márpedig óbuda messze van, v.-t pedig nem tudtam elcsábítani a munkája mellől. igaz, így learathattam azt a babért is, hogy posszeidon és medusza gyermeke, akinek léptei nyomában források fakadtak, amikben a múzsák fürödtek, az pégazosz. (mondjuk a húgom eléggé hitetlenkedve-szájhúzva írta be, szóval a hitelességemen még dolgozni kell.)

annyira klassz néha totál mást csinálni.

(annyira klassz nyerni.)

meanwhile veszprém gyönyörű, még sose éreztem magyar kisváros által ennyire csábítva magam. tényleg mindenki kedves volt, és van sétaút a patakparton meg erdei utacskák kb. tíz percre a belvárostól, és dizájnos éttermek meg kávézók, és csomó felújított ház. meg egy országos szinten példaértékű közösségi pszichiátria (amiért végülis mentem). 

időnként nagyon mizantróp tudok lenni, de tegnap kifejezetten jól esett beszélgetni a taxissal, meg kezet nyújtani a recepciósnőnek. persze az is lehet, hogy az egész csak azzal van összefüggésben,  hogy az előző este egyedül birtokoltam egy szaunával és jakuzzival felszerelt léleksimogatót.

azon röhögtem, hogy mekkora firstworldproblem már az, hogy amikor a b. lakásában a fejtelenített kerámiaszarvas-gyűjteményünket ragasztgattam, nyilván mindkét hüvelykujjamról leégettem a bőrt a pillanatragasztóval, és rögtön arra gondoltam, hogy most akkor napokig be kell majd ütni a jelkódot a touch id helyett.

viszonylag nem szoktam fennhangon politizálni, mert úgy vagyok ezzel is, mint sok minden egyébbel, vagyis ha nem tudom tökéletesen, akkor inkább másra hagyom, én pedig szép csendben figyelek és tanulok.

szóval ez egy kicsit olyan lesz, mint amikor a hálapénzről írtam, egyedi és szubjektív és unprofessional.

vasárnap délelőtt én nagyon boldog és büszke voltam. volt valami patetikusan felemelő a sorban állni sokakkal együtt, és később is minden alkalommal meghatódtam, ha a városban mászkálva gyanúsan a szavazófülkék felé igyekvőket láttam, vagy a hírekben a mindenfelé kígyózó sorokat. azt éreztem, amit olyankor szoktam, amikor együtt énekeljük a himnuszt (najó, meg ha bármilyen koncerten együtt éneklünk sokan, vagy együtt tapsolunk a színházban), vagy amikor szétválik az autósor a szirénázó mentőautó előtt, audi vagy trabant, egyformán. 

szóval, hogy együtt. 

és egyáltalán nem érdekelt, hogy a néni vagy az öltönyös fickó előttem kire szavaz, csak büszke voltam, hogy együtt választunk.

aztán lett a kétharmad. az én patetikus örömömet pedig felváltotta valami rettenetes szomorúság és csalódottság és düh. és nem az emberekre haragszom, és kicsit sem tetszik, amikor lebirkázza őket bárki. szerintem ugyanúgy nem birka, mint amennyire magamat nem tartom annak. én arra az ellenzékre vagyok dühös, akinek négy év alatt nem sikerült választható alternatívává fejlődni. én arra a magyar politikai "elitre" vagyok dühös, akiknek köszönhetően megtanultam a karaktergyilkosság, a gyűlöletkeltés és a bevándorlóország szavakat. 

és első indulatomban igent válaszoltam, amikor egy hamarosan norvégiában munkát vállaló kollégám megkérdezte, megyek-e norvégiába. de nem, én egyáltalán nem akarok menni. se norvégiába, se máshova (illetve de: nyaralni, rogyásig). és azt sem akarom, hogy mások ezzel reagáljanak a választási eredményekre. én azt szeretném, hogy itt legyen egy színvonalas politika, egy színvonalas választási kampány, amiben nem sorosgyörgy képét ismerem meg az utolsó ráncig, és nem is azt hallgatom különböző verziókban, politikai programként, hogy orbántakarodj. bizonyára ezek a pártok - kormány vagy ellenzék - szuper, és pozitívumoktól nem mentes programmal rendelkeznek, csak valahogy ezek alig hallhatóak a nagy sárdobálás mellett. én azt akarom, hogy itt legyen egy kiegyenlítettebb parlament. én azt akarom, hogy itt ne legyen bűnbakkeresés, mások hibáztatása, ujjal mutogatás, ellenségkeresés. hogy csak egy kicsit több olyan politikusi beszéd legyen, amiben nem másokat bántunk.

mert szerintem, ha ez tudna végre változni, akkor ebből a vasárnapból most arra emlékeznék, hogy cseresznyefa ugyan alig van a füvészkertben, viszont gyönyörű a pálmaház, és milyen jó összebújva nézni, ahogy mások is választanak, és milyen izgalmas ez az eredményhirdetés, majd négy év múlva mi nyerünk.

annyira jó 

barangolni a városban.

bemenni a kodálykörönd romos házába, titokban járni.

virágzó fákat fotózni.

megrendelni a bálnás cipőt.

a nemkötelesség.

haikukat felfedezni egy kerítésen.

"kéket álmodtam. / szemeidben fürödtem, / meztelen szívvel." 

végre eljutottam az art brut galériába is (ez volt az első ajándék magamnak), és megint konstatáltam, hogy nagyon szeretem a pszichiátriai betegeket, és persze, nem mondom, hogy időnként nem árt, ha van egy kis haloperidol a kezünk ügyében, de alapvetően mégiscsak nagyon kedvesek, sőt, sokkal kedvesebbek mint az ún. egészségesek. vettem egy csomó szépséget, képeslapokat meg posztert, amit majd jól bekeretezek a szobámba, ha visszahódítom a gyakorlat után. meg dagadt kerámianyulat. meg füzetet.

aztán mindenfelé csatangoltam a városban, és sokszor talán nekem is akarhattak adni egy haloperidolt, mert semmi áron nem törlődött le a vigyor az arcomról.

és kaptam még két burgundi poharat, én olyan régóta vágytam már arra, hogy legyenek szép borospoharaim, minden különböző fajtának a megfelelő, hogy most le sem veszem róluk a szemem. (borozni semmi kedvem, de jó a képzelőerőm.)

és nem bírtam otthagyni a világ legfinomabb olívaolaját sem, és aztán gyorsan abbahagytam az elköltött pénzmennyiség számolását. (mi lesz itt a valódi szakvizsga után?!)

közben megjött az email is (a pontokkal is, de most a bookline-ról beszélek), úgyhogy nincs más hátra, mint eldönteni, ponyvát akarok vagy jógyerek leszek, és belevetem magam a következő  könyvklubos olvasmányba.

egy párhuzamos univerzumban

nem szeretek ki belőle pár hónap után, és valahol a szemlőhegyi út vonzáskörében lakom cs.-val, felváltva használjuk az autót, és ha gyerekünk nem is, de kutyánk mindenképp van. azért z.-val ugyanúgy egymásba zúgunk.

nem fog el megmagyarázhatatlan félelem a cirádás kovácsoltvassal berácsozott ablakok és ajtók láttán, nem érzek gyomorgörcsöt bizonyos típusú régi épületekben. az önmagamon-agyalásba fektetett elképesztő mennyiségű energiát mindenféle egyebekre fordítom, pl. 30 éves koromra megtanulom a családterápiát, szakfordító leszek, és rengeteg pénzt keresek vele.

felveszem a b.-tól kapott kendőt az éjszakai sétámhoz, de mellettem van ő is. utána meggyújtja a gyertyákat szerte a lakásban, felteszi a lemezjátszóra az aktális kedvenc lemezem. nem félek.

ebben az univerzumban

lesz egy házunk oslóban m.-val (egy házunk!!!), fújja a hajam a szél a kihalt budai utcákon, és teli torokból énekelek együtt susanne sundforral. szétfeszíti a mellkasomat valami érzés, azt hiszem, szerelem. mégis veszek egy csokor tulipánt, meggyújtom a gyertyákat szerte a lakásban, felteszem a lemezjátszóra az aktuális kedvenc lemezem. nem félek.