a héten megint mintha folyamatosan bántanom kéne, meg persze az abbahagyhatatlan sírások. indok, igaz, akad mindig, itt van például az újbóli kialvatlanság, az ismét bennem bujkáló kórságok, a satöbbi. de csakugyan (szebb attól a mennyország) elég lenne, ha kialudnám magam, annyian alszanak nálam jóval kevesebbet, és léteznek vígan. annyian intézik ezerszer több és nehezebb ügyelet után ezerszer vidámabban a dolgaikat. sehogyse sikerül felmenteni magam.

közben evészavaros blogokat olvasok, nyilván ez sem a legjobb stratégia. a festés (=körömlakkokkal való bohóckodás) az egyetlen, ami megnyugtat, meg z., ha lenne. két kezem és két lábam kellene ahhoz, hogy megszámoljam, a héten hányszor mondtam neki, hogy váljon már végre el, pedig megfogadtam (eztis), hogy sosem.

lakástulajdonosnak lenni az egyetlen, ami most jó, ami nem egyhelyben toporgás. itt van rá a bizonyíték (mármint, hogy van egy lakásom):

mondjuk az anyagiak miatt ez is félelemmel tölt el, leginkább azért, mert ez sem rajtam múlik. nem hiszem, hogy jót tesz nekem, amikor az életem semmilyen területe nem rajtam múlik. kivétel, hogy milyen színű lesz a házak teteje a képemen, hát lehet, hogy ezért szedődöm össze olyankor mégis.

jókedvűen még mindig nem tudok frappáns lenni.

viszont újfajta keksztől lettem függő, az aldiban lehet kapni, ahol a rezidens-osztályfőnökömmel is össze lehet találkozni szombat délutánonként a péksüteményes pultnál. meg találtam hellokitty-s ragtapaszt is itthon, nagyon jól áll. merthogy elvágtam az ujjam kincskeresés közben valami összetört és előlem eldugott vodkásüveggel.

csomó mindent csináltam a hétvégén, mégis mindjárt a végére érek a blacklist-nek, dráma. pedig megint kezdek az olvasásra is visszaszokni, és azt is kiszámoltam, hogy minden gyakorlatommal rendben leszek októberre, csak el ne felejtsem jól írni a jelenléti íveket. 

júniusig nincs is olyan sok hátra, ugye? olyan hosszú centit még simán képes vagyok vágni.

és akkor már van fürdőszobacsempém, meg marrakesh cementlapom mindenhova, meg üvegtégláim.

és jövő héten kulcsom is lesz.

ez a vasárnap az én péntek 13-ám.

hát helló, ügyelet utáni hipománia, végre, hogy jöttél.

meg rájöttem ma, hogy mit jelent az, hogy d i y.

meg arra is, hogy mekkora poénja már az életnek, hogy ami gyerek/kamaszkorban ciki, mert fura, mert megkülönböztet, az felnőttkorra éppen, hogy kívánatossá válik. és igen, ez a számon lévő ex-anyajegyről jutott eszembe, ami ovis korom végén jelent meg, és emlékszem, hogy mennyisok éven keresztül frusztrált, hogy ilyenje senkinek nincs, mekkora nyomi vagyok. most meg nézegettem a napokban, és már szinte nincs is, és hiányzik.

felrakott az egyik a barátja a húgomról egy instagram-képet, amin több percig kellett gondolkodnom, hogy én vagyok-e rajta.

túlestem néhány dolgon (nem részletezem - ezt miben is ismételgeti folyton kicsoda?), és most nem haragszom magamra, azért sem haragszom, amiért nem indulok el a verőfényben sétálni, pedig az olyan jó.

helyette vaníliaillat körbe és körbe.

álmomban az apám bejelenti, hogy dilatatív cardiomyopathiája van, és meg fog halni. a valóságban csak bejön a kórházba, a kérdéseket elfelejti (eszébe sem jut, azt hiszem) feltenni, helyette már megint valami topsecret ügy.

holnap szerintem életemben először csinálok felnőttként igazi programot az anyámmal. kicsit azért menőbb lenne, ha egyszerre tudnám mindkettőjüket. 

mit meséljek még. én írtam a legjobb dolgozatot, és most szétdicsekszem magam vele, mert örülök, mert jólesik, mert merem. a héten pár napra azt is mertem, hogy nem akarok már egyedül lenni, legalábbis az időm kisebbik részében lenne jó egyedül lenni.

i've stayed alive for you. but now you have to let me go. akkor most én vagyok clarissa vaughn?

cuki cukormáz.
karamellás nespresso (az utolsó elbújt darab karácsonyról).
láz.
a rezidensek mentálhigiénéje.

már megint dolgozatra tanulok, mintha nem lett volna elég a hat év az egyetem alatt.
amíg másnak is fáj a hasa, biztonságban vagyunk.

(a hideg mondjuk abbahagyhatná a rázásomat.)

ha van olyan, hogy alvadt pezsgőillat, akkor mostantól életem végéig azt fogom érezni.

meg jellemző, ahogy mindig a legrosszabb napjaimon (szétbőgés után/szétbőgés közben/lázasan/stb.) fordulnak meg utánam gyönyörű férfiak. de úgy tényleg gyönyörűek, és többször.

viszont szombaton nem estem le a pódiumról, vége a trafós tanfolyamnak, és az előadásra tekintettel megengedték, hogy majd csak márciusban vizsgázzak, a relaxációs esettanulmánnyal sincs már dolgom a bekötésen kívül, hát, sikerélmények a köbön.

magam vagyok a két szék közt a padlóra esettség.