palo alto!

emiliana torrini!

meg a füstbement terveim. a visszavonás alatt álló tetteim.

amíg végigröhögjük a terápiám, nagy baj nem lehet.

a közfelháborodás napján még a majdnem-nulla alvós ügyelet sem tudott kihozni a sodromból (két beteg jött csak, egykor meg félhétkor, csak az van, hogy ha az ébresztés után túljutok az első, nyálcsorgatós húsz percen, akkor tökmindegy, hogy hajnal egy vagy kettő vagy három, elönt a farkaséhség. és mivel normális kajám általában nincs, csak dugicsokik a szekrényben, tegnap hajnal négyig pörögtem a cukortól. szóval nem kell sajnálni, nem dolgoztam magam agyon, hanem magamra vessek).

de amiért végképp sajnálhatatlannak érzem magam jelenleg az az, hogy 2015-től tényleg budai lány leszek. merthogy megvan a  l a k á s. illetve meg lesz, 28-án kötjük a szerződést, szóval valószínűleg egyelőre nem a különböző köreimnek szervezendő lakásavatókat kéne tervezgetnem, de próbáljatok meg ti parancsolni a fantáziátoknak. ja, és februárban elindul a jungi képzés, tegnap írt a lány, akivel együtt önkénteskedtünk a konferencián, és addigra pont levizsgázunk az at-ből is, hát, boldogság a köbön.

arról nem is beszélve, hogy mindeközben megtaláltam a tökéletes ajándékot is magamnak:

fél óra leforgása alatt töltöttem meg két ikeás-óriásszatyrot a nagygardróbból kiselejtezett, adományozásra szánt ruhaneműkkel. az utóbbi években néha konkrét düh tör rám, és megszállottan szortírozom át ezredjére is a szobám fiókjait, ládáit, szekrényeit. mindig egyre több holmitól szabadulok meg, mindig egyre fontosemlékebb holmitól. máskor viszont megijedek. biztos oké-e, hogy kidobom a szalagavatós papírvirágot. biztos oké-e, hogy nyolc-kilenc év távlatából nem jelent már semmit. mi van, ha plusz nyolc év múlva mégis jelentene (újra) valamit, most akkor kukázzak-e vissza mindent. és mennyire imádtunk tizenévesen anyukánk régi ruháiból kollekciókat gyártani és divatbemutatózni a húgommal, erre én elajándékozok mindent, mi marad a mi lányainknak. leöntöm a helyzetet az adakozás, a segítés sziruprózsaszín mázával, közben valójában arról szól az egész, hogy haragszom a felesleges ruhákra (sálakra, nadrágokra, kesztyűkre, kendőkre, fürdőruhákra, cipőkre). mert kiszorítanak. mert hol vagyok ebben én. mert folytonos mementók, hogy nekem semmi nem elég. (a gardróbszekrény, tele ruhával, a saját szekrényem, tele ruhával, a vendégszoba szekrénye, félig tele ruhával, a mindenki szerint jó testem, a mindenki szerint okos fejem, a mindent összevetve kurvanagy mázlim.)

nem jutok dűlőre magammal, még mindig nem jutok.

amikor mondta ma a félig-meddig volt évfolyamtársam, jelenleg neurológus rezidens fiú, hogy ő évek óta különböző vendéglátóegységekben tölti a szentestét, haveri körben, változó mértékben illuminált állapotban, hirtelen apróra facsarodott a szívem, és nem azért, mert óóó, szegény, hanem az irigységtől. mert évek óta álmodozom a barátokkal töltött karácsony estéről, és nem igazság, hogy az enyémek, ki a valódiság, ki a konvenciók okán, de nyilván, hogy a családjukkal vannak. én is a családommal vagyok. illetve szoktam lenni, mert tavaly g.ral ültünk a trópusi szobafából lett karácsonyfánk alatt. ha bele merek gondolni (és most épp bele merek), bármi purgatóriumot vagy pokoltüzet megérdemlek, ahogy vele is bántam. konkrétan másba voltam szerelmes, miközben a fa alatt szexeltünk ültünk, és az egész arra volt csak jó, hogy ne kelljen hazamennem egyik szülőmhöz se, és hogy véletlenül se kelljen szembenéznem önmagammal.

idén pedig ügyelni fogok szenteste, mert választani továbbra sem vagyok hajlandó (a szüleim közül). és persze mehetnék f. üres lakásába, de mégiscsak jobb, hogy nem kell hazudnom (bár a fentiek után nem értem, miért is van fenntartásom egy kis hazugsággal szemben). majd csak akkor megyek vizitelni, ha előtte csengettyűznek. 

egyébként nem sok mindent utálok jobban, mint hogy évről évre korábban kezdődik el az ünnepi mizéria, idén láttam már óriásdíszeket a westend falán pár nappal a születésnapom után, meg elkezdték kivilágítani az andrássyt is. viszont úgy tűnik, tényleg minden példa ragadós. a büdös életben november közepén nem kezdtem még el hisztériázni a karácsony miatt. 

én speciel nem kizárólag kollégákra, hanem magamra is szoktam alkalmazni, de maradjunk annyiban, hogy kínosan igaz. belőlem meg elmúlhatna ez az átkozott borderline üresség, mert szintén kezd kínosan igazzá válni.

ma egész nap budai lány voltam. és ha törés, ha szakadás, az is maradok leszek.

tegnap osztriga, ma fogorvos, ügyelet utánra pedig egy konkrét wellness-körutat tervezek. mi ez, ha nem carpe diem.

(azt már megemlíteni is alig merem, hogy levágattam a hajvégeimet. és a fodrász szerint egyelőre nem fogok megkopaszodni, kereshetek új rémálmot.)

((azért a biztonság kedvéért a végére egy kicsitdepressziós-gyönyörű:

 .))

amikor a mázsát jócskán meghaladó súlyú ex-biokémia gyakorlatvezetőm "bátran osszátok meg..., hogy sokasodjunk... [kötelező szmájli]" kommentárral tesz ki félmaratonra buzdító plakátot. akkor azért nem fogok a pokol kénköves fenekén pörkölődni, ha felhorkan belőlem egy ádáz félmosoly, ugye.

egy nap alatt egy évet öregedni pedig még mindig nem szeretek, de idén leszoktam a drámázásról, és kaptam szép karórát meg szép táskát meg finom vacsorát meg reggelit ágyba és három darab tortát.